2017. február 22.

HÁROM (KÉK FONAL)

Sziasztok! :) Tudom, tudom, hogy késtem, szánom-bánom, de képzeljétek, végre megvan a jogsim! Mostantól ágyő, stressz, és sziasztok, régi hétköznapok! Minden visszaáll a régibe, ami azt jelenti, hogy én is, meg a rendszeres frissek is.
Jó olvasást!
N.


Már mindannyian a tóparton voltak, mire odaértünk. Frances egy pléden játszott, Nevan és Karola körülötte ültek. A szöszi egy labdát tologatott ide-oda Frances előtt, és amikor elérte vele a lábát vagy a karját, a kis tündér hangosan kacagott.
– Sziasztok! – köszöntem rájuk derűsen. Bár ez a jókedv leginkább a csajoknak szólt.
Karola és Nevan egyszerre pillantottak fel rám, és a mögém felzárkózó Ianre. Egy hatos rekesz ír sört tartott a magasba. Karola tekintete azonban valahogy rajtam ragadt, a szeme pedig fokozatosan összeszűkült. Lehuppantam mellé, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen semmim Nevanhöz, és átöleltem a térdemet a kezemmel.
– Mi újság? – érdeklődtem.
Karola félrebiccentette a fejét. Nevan is figyelt. Frances a saját nyelvén motyogott, eszméletlenül édes volt.
– Miért van kék fonal a hajadban? – nézett rosszallóan Karola.
– Mi?
– Várj csak – Karola közelebb hajolt, és beletúrt a tincseimbe. – Itt is. Ez nem a szőnyegetekből van?
Elfordítottam a fejem, hogy ne bogarásszon tovább. Azon nyomban fülig is pirultam, és egy ártatlannak szánt vállrándítás kíséretében igyekeztem nem megválaszolni a kérdést. Csakhogy Ian figyelmét sem kerülte el az éppen zajló jelenet; felnevetett, és ez a hang mindent elárult.
– Óh – így Karola.
– Nos, mit mondjak – ez pedig Ian volt. Az én fejem meg szinte felrobbant. Figyeltem Francest, és még csak rá sem bagóztam Nevanre, akiből hirtelen úgy áradt felém a feszültség, mint radiátorból a forróság.
– Gyere csak, édesem – felkaptam Francest, mivel igazán nehezemre esett tovább ücsörögni, és elindultam vele a tóba mélyülő lépcsők felé. – Ne is figyelj arra, miről beszélnek ezek a bolondok.
Gügyögött és nevetgélt, kicsi tenyerét az arcomra nyomta. Barna, göndör hajacskája és világoskék szeme nem csak angyalivá, gyönyörűvé is tette. Imádtam minden porcikáját, és amikor tehettem, a karomba kaptam. Karola ilyenkor szemrehányóan szólt rám: még elkényezteted!, de sosem érdekelt különösebben.
– Pöttöm cicám, hiányoztál már, ugye tudod?
Óvatosan letelepedtem a fűbe, és magammal szembe fordítottam Francest. A combomon ült, hátát a karommal tartottam. Pici ujjaival éppen az orromat fedezte fel.
– Hadd halljam a hangodat, mesélj valamit. Mennyire akasztottad ki anyát mostanában? Úgy hallottam, hogy nagyon – nevettem rá. – De ne aggódj, csak erősödik.
Legnagyobb figyelmét most már a nyakláncomnak szentelte. Félrefordított fejjel, tudományosan felfedező tekintetével vizslatta és tapogatta. Imádtam, hogy a kis pelenkás milyen elmélyülten tud bámészkodni.
– Ezt Diana nénitől kaptam régen. Azóta nagyon vigyázok rá. Majd ha nagyobb leszel, sok ilyened lesz neked is. Aha, látom, hogy már a csajos dolgok érdekelnek.
– Khm.
– Jesszus! – rándultam össze ijedtemben, és mozdítottam meg Francest is. A váratlan mozdulat miatt belekapaszkodott a láncomba, és meghúzta. – Aú.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta az ír akcentus. Nem hát. Ő nem akart semmit sem tőlem.
– Nincs gond.
– Szóval így szoktatok beszélgetni?
Leült mellénk. Szerencsére legalább egy méterrel arrébb.
– Igen.
Miért nem megy vissza a többiekhez? Előle menekültem ide, minek jött utánam? Inkább Francesszel foglalkoztam, de a pulzusom így is ötezer lett.
– Austin rohadtul szerencsés.
Felhorkantam.
– Az hát. Ezért hagyta el Karolát, mi?
– Tudod, hogy nem erre gondoltam.
– Nem, igazából nem tudom. Én csak ezt a tündért látom, meg egy csodálatos csajt, aki anno sok mindent feladott a nagybetűs szerelemért – gúnyolódtam. – Csakhogy ez valamiért mégsem volt elég. Vannak bizonyos emberek, akiket a családi élet nem elégít ki. Valahogy mindig többre vágynak.
A megjegyzéseim célba találtak Nevannél, azonnal megéreztem a feldúltságát.
– Olyan emberek is vannak, akik mindent feladnának, ha szerelemük és a családjuk lenne – vágta hozzám a szavakat.
– Na, ne mondd.

– Sage. – A hangsúly, amellyel kiejtette a nevemet, követelte, hogy nézzek végre rá. Arcán semmi jele a derűnek, a szeme valahogy... élettelen. – Mi a bajod?
Összepréseltem az ajkam. Pedig az arcába kellett volna kiáltanom: a bajom az, hogy visszajött. Meg az, hogy anno elment. És a köztes időben nekem kellett megtanulnom élni nélkülük. Ehelyett viszont azt válaszoltam:
– Most megint egy Nevan-féle kioktatás jön? Hogy félek? Ezen már túlvagyunk. Te. Elmentél – csikorgattam a fogamat. Kis híján robbantam a dühtől, holott csak néhány szót váltottunk. A tekintetem villámokat szórt, Nevan csalódottnak tűnt.
– Sajnálom – lehelte, inkább a szájáról olvastam le, mintsem hallottam volna.
Én is sajnáltam. Csakhogy erről már lekéstünk, mondjuk úgy hat évvel.
Anélkül, hogy ránéztem volna, felálltam és visszavittem Francest az anyukájához. Csendesen nézelődött, már elengedte a láncomat.
– Minden rendben? – érdeklődött Karola, miközben Ian a grillt szerelte össze kicsit arrébb. Hátralestem Nevanre; apró köveket dobált a vízbe.
– Semmi sincs rendben.
– Látszik rajtad.
– Azt sem tudom, mit csináljak. Férjhez megyek, erre megjelenik – tátogtam. Ekkor ült ki Karola arcára a fájdalma, és elhallgattam. – Ne haragudj. Nem terhellek ezzel.
– Bárcsak tudnám, mi történt velük! – rázta a fejét. – Már nem azok, akik egykor voltak.
– Hála az égnek, mi sem vagyunk azok.
– Igen, de ők... – merengett. – Túl sokat kaptak a világtól, miközben meg nem volt semmijük. Emlékszem a londoni lakásra, ahol addig éltünk, amíg elmentek a válogatóra, és el nem kezdődtek az élőműsorok. Mindannyian dolgozni jártunk minden nap, esténként pedig a kertben söröztünk, és tudod, csak... Megbeszéltük, mi volt aznap. Utáltuk az éttermeket, a kávézókat, a telefonközpontozást. A kutya sem ismert minket, mégis jól éltünk. Teljesen mást jelentett akkor az élet, mint utána. Nem tudom – halkult el Karola hangja –, nem értem.
A köveket a vízbe dobáló Nevanre néztem. Talán nem is volt olyan buli az élete, mint ahogy én gondoltam. Sírás kaparta a torkomat.
– Basszus. Lányok, el kell mennem a kútra egy olyan bizbaszért...
Nagyokat pislogtunk Ianre. Fogalmunk sem volt, miről beszél, és úgy belemélyedünk a beszélgetésbe, hogy egy kicsit el is felejtettük a jelenlétét.
– Az a folyadék, amitől majd felgyúl a szén – magyarázta.
– Oké – bólintottam.
– Mindjárt jövök.
Beugrott a kocsiba és elhajtott. Miről zagyvált egyáltalán?
– Te értetted? – kérdeztem Karolától.
– Nem én.
Mindegy. Ian nem fog elveszni a „bizbaszok” között a benzinkúton, ezt biztosra vettem.
– Ideje kicserélni a pelust – közölte Karola nyomatékosan, majd még egyértelműbben a szöszi felé nézett.
Én is éreztem, hogy mondanom illene valamit neki. A második esélyek, ugye? Hiszen annyi év eltelt. Beszélgethetnénk kulturáltan is. Bólintottam, aztán elindultam Nevan felé, kocsonyaként remegő lábbal. Sóhajtottam.
– Sétáljunk egyet.
Felnézett rám, aztán a hátunk mögé.
– Hol van Ian?
– Elment a kútra bizbaszért.
– Tessék?
– Mindegy – legyintettem. Nevan talpra kecmergett, és elindultunk a tó körül futó ösvényen. A nap szikrázóan sütött, lehetett vagy huszonöt fok, a vízfelszín kristályosan csillogott.
– Bocs – préseltem ki magamból. – Az előbbiért. Bunkó voltam.
– Semmi gond. Megérdemeltem.
– Nem. Nem érdemelted.
Nevan megállt. Rám nézett. Folytatnom kellett, ha már elkezdtem, mert még egyszer nem fog menni.
– Azt mondtad, sajnálod. Hát én is. Sajnálom, hogy nem szóltam Harperről, és nem hívtalak fel, amikor mindkettőnknek szüksége lett volna rá. Egy részem azt is sajnálja, hogy egyáltalán hagytalak elmenni, de hogyan is tarthattalak volna vissza? Te a fiúk közé tartozol, és ez a legfontosabb. Csak tudod, sokszor eszembe jut, milyen lenne ma az életünk, ha... – Az emlékekkel együtt a könnyek is készültek feltörni, úgyhogy inkább átugrottam ezt a részt. – Mindegy is. Felmerült bennem, hogy... Szóval talán szeretnél beszélgetni egy baráttal. Elvégre már nagyon régóta nem nyílt erre alkalmunk.
– Eddig úgy tűnt, utálsz.
– Nem utállak. Dühös vagyok.
– Mert visszajöttem?
Beharaptam az ajkam. Az igazság vagy a hazugság... A kényelmes vagy az őszinte? Maradjon, ami belül fáj, vagy mondjam is ki, hogy ő is érezze? Hamar döntöttem, és kimondtam, ami tegnap este óta foglalkoztatott.
– Mert felforgatod az életem. Ismét.
Egymás szemébe mélyedünk. Tengernyi kérdés, elmulasztott pillanat és tehetetlen düh sűrűsödött a pillanatba. Egy nem megélt élet terhe. Nyeldestem nagyokat, hogy múljon az érzés, próbáltam másfelé lesni, Nevan tekintete viszont fogvatartott. Megint azt éreztem, mint akkor, régen: hogy nem tudok tőle szabadulni, és egy egészen kicsit talán nem is akarok.
– Még bennem van a tüske – böktem ki hirtelen felindulásból, amivel saját magamat is sikerült meglepni. Ezt így még soha korábban... Láthatólag Nevan is meglepődött, zavarában inkább továbbindult. Megköszörülte a torkát, és feltűnően kerülte a tekintetem. Nem is baj, gondoltam. Legalább elkerüljük a kínos összekapcsolódásokat.
– Mesélj, mi történt veled? – érdeklődött.
Huh, ne. Ezt inkább ne.
– Nem tudok.
– Az a rossz hír, hogy én sem.
Elakadtunk. A beszélgetésben, meg a sétában is.
– Két nyomi – bólintottam.
– Ne is mondd – hallatott rövid, nevetésszerű hangot. – Milyen gyerekek voltunk még.
– Egyszer fel kell nőni – összegeztem.
– És megházasodni – lesett rám oldalról.
– Vagy körbeturnézni a világot.
– Vitatkozhatnánk arról, melyik a fontosabb – vonta fel a szemöldökét.
– Nem – megráztam a fejem. – Mi már nem fogunk vitázni egymással.
Nevan arckifejezése rosszalló lett.
– Ne félj, nem azért, mert leszúrlak, és eláslak itt, az isten háta mögött. Hanem azért, mert túlságosan megterhelő.
– Tudsz mondani egy dolgot, ami könnyen ment közöttünk?
Szíven ütött a kérdés. Valami nekem azonnal eszembe jutott, el is vörösödtem.
– Öhm...
Nevan pedig felnevetett; ugyanazzal a régi, derült nevetéssel, amitől mindenkinek mosolyoghatnékja támadt a közelében.
– Igaz.
– Ez szerinted vicces?!
– Nagyon aranyos, hogy te még mindig zavarba jössz az ilyenek miatt.
– Hát nem mindenki él nagyvárosi rocksztár életet – vágtam vissza, Nevan meg csak nevetett.
– Én sem.
– Persze – hangsúlyoztam, hogy tökéletesen érthető legyen a kételkedésem.
– Nem hiszel nekem?
– Azt nem hiszem, hogy önmegtartóztató életet élnél.
– Miket gondolsz rólam? Most komolyan.
A fejemet rázva vigyorogtam.
– Ugyan már, lerí rólad, hogy csajozógép lettél.
– Miből is látszik ez?
– Az attitűdödből!
Nevan fejét hátravetve kacagott. Elképesztően hatott rám a vidámsága, húzott magával.
– Imádom ezeket a szavakat. Már csak az lenne a jobb, ha a matekról beszélnél.
– Tudom, hogy nem csíped, akkor minek fárasszam magam?
– Komolyan, hogy csinálod? Hogyan tanítasz? Nem nehéz leküzdeni ezt a nagy... Iszonyatot a matematika iránt?
– Az én gyerkőceim nem utálják a matekot. Nem adok rá esélyt nekik. Tudod, inkább rászánom az időt, és megszerettetem velük. Egyetlen gyereket sem hagyok abban a hitben, hogy ő buta, mert nem érti a számokat. Inkább elgondolkozom, hogyan tehetném könnyebbé neki. Imádok tanítani, mert adhatok valamit másoknak. Amikor belépek a terembe, és a tábla tele van rajzolva csodálatos alkotásokkal, amelyeket nekem készítettek a szünetben, akkor érzem, milyen boldog vagyok.
Félve pillantottam a szöszire, nem tudtam, mire számítsak. Kevés embernek beszéltem a tanítás szenvedélyéről; és az, hogy neki megtettem, természetes érzéssel töltött el. Ezért is féltem annyira a reakciójától, viszont amit a tekintetében láttam, arra nem készültem fel. Mintha büszke lenne rám. Csillogott a szeme.
– Nos... – köszörültem meg a torkom.
– Szerencsések, amiért vagy nekik. Engem kiküldtek az óráról, mert ír népdalokat énekeltem.
Kuncogtam.
– Viccelsz? Soha nem akadályoznék meg egy ír bulit az osztályomban!
Nevan egy másodperc alatt elkomolyodott, a szeme viszont élénk maradt. Ezt szerettem a legjobban, amikor vibrált a tekintete.
– Ezt nem csodálom, tekintve, hogy egy ír fickóhoz készülsz hozzámenni.
A levegőben lógott a mondat másik fele, kimondatlanul: aki nem én vagyok. Vagy csak hallucináltam. Esélyesebb.
– Igen – ismertem el. Mi mást tehettem volna?
– Nem akarok szemét lenni...
– Akkor ne legyél.
– De nem látsz ebben némi törvényszerűséget? Rávillant a szemem. Ha azt mondja, csak miatta választottam Iant, mert valami elbaltázott sémát követek, ami elsőre sem működött, istenemre esküszöm, kárt teszek abban a tökéletesre fésült hajában.
– Fejezd be.
– Én csak azt mondom...
– Ne mondj semmit! Olyan lehetetlenül nehéz volt normálisan beszélgetni? Mert nekem nem. Ian az az ember, aki soha nem ártott neked, nekem meg főleg nem. Hozzá fogok menni feleségül, mert szeretem. Úgyhogy kérlek, ezt most fejezzük be.
– Sage – lépett egy felém Nevan. Már majdnem teljesen körbejártuk a tavat. – Nem akartalak megbántani.
– Pedig sikerült.
– Ne haragudj. Felejtsük el, rendben? Én csak... Azt sem tudom, mit gondoltam.
– Én sem tudom – csóváltam a fejem. – Egy pillanatra azt hittem, működni fog ez a barátkozás közöttünk. De már nem ismerjük egymást. Talán nem is ismertük soha.
– Ez nem igaz. Te is tudod, hogy nem az.
– Megmondtam, hogy nem fogok többet veszekedni veled. Úgyhogy csak felejtsük el, jó? Az egészet. Mintha meg sem történt volna.
– De én nem akarom elfelejteni.
Könyörögve néztem rá. Könyörögve, hogy fejezze be, és ne mondjon semmit, amivel megint összetörné a szívemet.
– Viccelsz velem? – robbant valamivel indulatosabban. – Azok voltak a legjobb napjaim. És azt kéred, hogy felejtsem el őket, mert megsértettem a vőlegényedet?
– Rendben, miért jöttél vissza?
Eddig nem mertem megkérdezni. Viszont most, hogy borult a bili...
– Hmm?
– Mert kerestem... valamit.
– És legalább megtaláltad?
Nevan megrázta a fejét, félrenézett. Nagyon tanácstalannak tűnt, én viszont a válaszomat követeltem. Arrébblépett, aztán vissza. Szólásra nyitotta a száját, mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkán.
Amikor újra elkapta a tekintetemet, láttam rajta a lemondást. A haragot. Mindazt, amit egyszer már a tükrömben is.
– Nem.
Otthagyott. Utána fordultam. Hátra sem pillantva ment vissza Karoláékhoz, és néhány perccel később már Iannek segített a grillnél.
Kellett az idő, hogy összeszedjem magam. Úgy éreztem, aznap már sokadszorra ütöttek pofon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése