Tied 3.

Sziasztok! :)

Nilla megérkezett az új fejezettel! Juhú! Na, jó, tapsot azért nem érdemlek, úgyhogy át is adom a terepet nektek, olvassatok kedvetekre. Egy-két biztató szónak és klikkelésnek mindig örülök, bátran használjátok a funkciót!

Kitartást mindenkinek, aki kezdi a sulit, a melót, hajrá!

~ * ~

A Valentin-hétnek csúfolt hányadék hétfőn kezdődött, és egészen péntekig kitartott. Még a csoportban is megváltoztak a szabályok – a héten a szerelem szent nevében kellett alkotnunk valamit. A falra másznék ettől a baromságtól, ha nem lettem volna amúgy is a plafonon. Az egész hétvégét mély önsajnálatban töltöttem, és eszem ágában sem jutott másért kitörni belőle, minthogy utálhassam a világot.

A harmadik óra után bevágtam magam az emeleti mosdóba, és ki sem akartam jönni onnan egészen a következő óra kezdetéig. Nem szerettem különösebben a törit, úgyhogy gondoltam, közhasznúan ellógom, amikor meghallottam Anikó hangját. A mondandója megváltoztatott néhány dolgot.

– Annyira kibuktam, érted? Egyáltalán nem számítottam rá, azt hittem, jól megvagyunk! – bömbölte.

– Mekkora szemétség, hogy pont ezen a héten szakít veled, én biztos nekiestem volna – próbálta nyugtatni Nóri, mire én a szemem forgattam. Látszik, hogy semmit sem tudott az emberi lélekről.

– Megígérte, hogy amíg le nem megy ez a nyálas baromság, titokban tartjuk.

Nahát, milyen kedves Norbitól, hogy nem dobja ki a barátnőjét a nemzetközi „szeretned kell” vicc kellős közepén. Majdnem sikerült meghatnia.

Ez a hír kellően elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne akarjam az órát a klotyón kihúzni. Kimásztam a fülkéből, megmostam a kezem, így egyenesen Anikóék mellett álltam meg. Vártam, hogy beszóljanak valamit, de felém sem hederítettek. Valószínű, mióta elkönyveltek magukban úgy, mint aki a másik csapatban játszik, nem jelentettem veszélyt a pasijukra.

Mekkora szemétség, hogy egész törin, sőt a nap hátralévő részében csak úgy vidult a fejem! Ezúttal öröm volt ránézni Norbiékra, és tudni, hogy az egymásba fonódó kezük nem más, mint puszta hazugság. Elégtételt, vagy valami egészen hasonlót éreztem. Az biztos, hogy végre jó volt!

– Tehát a héten, mint tudjátok, a szerelemmel foglalkozunk – fogott bele Olívia a szakkörön. – Nem érdekel a jeles nap vagy a köré fújt rózsaszín lufi. Azt akarom, hogy mutassátok meg, mit jelent számotokra szeretni. Gondolom, mindannyian eveztetek már ebben a hajóban, úgyhogy senkinek sem kell bemutatni a dolgot.

– Igazából... – szólaltam meg, és elővettem a leggonoszabb hangomat, ami csak létezett. – A csoportunk büszkélkedhet egy gyönyörű szerelmes párral, szerintem megkérdezhetnénk őket, milyen érzés, mikor egymásra néznek. Mindannyian inspirációt meríthetnénk a szavaikból – csilingeltem édesen.

Mennyire pokolian jólesett! Anikó megmerevedett, Norbi pedig megrázta a fejét. Ha azt hitték, hogy csak úgy elfelejtettem a múlt hetet, büdös nagyot tévedtek. Anikó lesajnált, Norbi kérdőre vont, mindenféle jogalap nélkül. Nem hagytam magam.

Vártam, mi lesz a reakció, miután nagyjából senki sem tudta az igazságot. Norbi egyszer csak megfordult, egyenesen rám nézett. Biztosítottam a mosolyomat, hogy a szavai még véletlenül se rombolhassanak le.

Tudja mindenki a szabályt – felállni, koronát igazítani, tovább menni.

– Nem tudnád végre befejezni? – a hangja halk volt és éles. Talán még veszélyesnek is mondtam volna, ha nem ismerem olyan jól a tulajdonosát, aki nagyjából annyira veszélyes, mint egy mosogatószivacs.

– Mit? Nem értelek.

– Dehogynem értesz, csak azt hiszed, vagyok olyan hülye, hogy ne lássak át rajtad. Nagyon unom már, tudod?

– Mit unsz annyira? – adtam az értetlent. A kezemre támasztottam az államat, és olyan ártatlanul néztem rá, ahogyan csak tudtam.

– Hagyd abba, Emma. Borzasztóan áll neked ez az egész. És hogy őszinte legyek, kibaszottul elegem van már abból, hogy állandóan beleszólsz mindenbe. Nem tudnál csak egyszer kimaradni az életemből?

Megértően bólintottam. Nem törtek össze a szavai, egyáltalán.

– Nos...

– Hagyd csak – szólalt meg ekkor először Anikó. – Semmi értelme tovább veszekedni vele.

Anikó felállt, felült a padra, hogy mindenki jól láthassa. Ez volt az egyik olyan pillanat, amikor a szépsége mögé láttam. Nem játszotta a keményet, és nem is akarta, hogy azt higgyük róla, rettenthetetlen.

– Nem kell ezt csinálod – mondta neki fojtott hangon Norbi. A lány mintha meg sem hallotta volna, vett egy mély levegőt.

– Nem akartuk még elmondani, de ha már itt tartunk... Srácok, nem mesélhetek nektek arról, milyen a kapcsolatunk, amikor már nincs is kapcsolatunk.

A teremben megfagyott a levegő. A következő történt: miután szóhoz jutottak a többiek, Anikó és Norbi köré ültek, és próbáltak valami vigasztalót mondani nekik. Én csak ültem a helyemen, totálisan lesújtva, és rádöbbentem, hogy gonosz vagyok. Boldogít mások szenvedése.

Felálltam, észrevétlen távoztam. Valószínűleg senkinek sem tűnt fel, nemhogy még hiányoljanak is. Elborzasztott a saját viselkedésem. Magamba kellett szállnom.

Egyszer mindenkinél eljön az a pont, amikor kinyitja a szemét, és felkiált: ezt nem csinálom tovább!

Eldöntöttem, hogy leszámolok a gyerekes játszmáimmal. Nem fogom állandóan az alkalmat lesni, hogy valakibe beleköthessek, és ha azt kell, befogom a számat. Soha, soha többé nem akartam újra azt érezni, micsoda egy szar alak vagyok.

***

Péntekig, Marcit kivéve, senki sem szólt hozzám az osztályból. És ezúttal nem is siránkoztam miatta, jólesett magamban lenni. Rendeznem kellett néhány dolgot, és ehhez csend kellett. Az antiszociális csajt mindenki nagy ívben elkerülte, úgyhogy nem volt miért aggódnom.

Aztán jött a nagyszünet. Rémálom.

Egész héten kint állt az aula közepén egy doboz, hogy üzeneteket küldhessünk egymásnak. Eleinte gondolkoztam néhány tréfás „menj a francba” szerelmes levelen, aztán lemondtam róluk. Tényleg nem akartam bántani az embereket, úgyhogy nem postáztam senkinek semmit.

Ám amikor Rita és Nóri megálltak mellettem, és egy fehér borítékot nyújtottak át, rajta a nevemmel, kezdtem rosszul érezni magam. Mi a bánat lehetett benne? Vajon egy levélbomba valakitől, akit sikerült kivételesen nagyon felhúznom, és gondolta, megszabadul tőlem?

Majdnem belepusztultam a kíváncsiságba, de nem bontottam fel. Még nem. Megvártam vele a délutáni foglalkozást, amikor úgysem törődött velem senki, és gondoltam, csendben kinyitom.

Amikor beértem a terembe, mindenki a saját borítékaival vagy annak hiányával foglalkozott éppen. A rajzokkal különös módon már tegnap elkészültünk, ezen a héten könnyebben ment az alkotás.

– Szent szar, te is kaptál? – kérdezte Marci. Annyira elcsodálkozott a tényen, hogy még a lázadó rocker szerepéből is kiesett egy rövid időre.

– Aha, bár valószínűleg halálos fenyegetés van benne.

Marci felhorkant.

– Azt nem hinném.

Ekkor Olívia sorban a táblához rendelt minket, hogy a sztori mellé rakjuk ki a képünket is. Mindenki alkotására igyekeztem odafigyelni, komolyan, csak közben elindult a kezem a boríték felé, és feltéptem.

Majdnem lefordultam a székemről.

Az első pillanatban világossá vált, ki küldte. Ezt a kézírást, ezt a stílust össze nem keverném senkiével sem.

„Tudod, hogy rühellem ezt a napot, ahogyan te is. Az elmúlt két hét történései viszont írásra kényszerítettek, és ez legalább egy olyan lehetőség, amikor nem támadhatsz rögtön nekem. Hidd el, tudom, legszívesebben leordítanád a fejemet, amint magadhoz tértél a meglepetéstől.”

– Ez most komoly? – suttogtam magam elé. Egy pillanatra felnéztem, éppen Dani mesélt a heti sztorijáról.

„Hallgass végig, és ezúttal ne rendezz jelenetet. Már kurvára unom, mert nem tudok úgy hozzád szólni, hogy ne figyeljen mindenki fel ránk.

Ha nem baszogatni kell valakit, állandóan szarsz a fejemre. Most viszont kénytelen leszel meghallgatni, mert néhány dolgot meg akarok beszélni veled.

Suli után várj meg a büfében.”

Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „hell no!”, ha már úgyis angol emeltes osztály voltunk, de Norbi kérése szerint visszafogtam magam. A levelet elgyűrtem a táskámba, és végre felpillantottam. Éppen ő járult a tábla elé. Az e heti műve több volt, mint... furcsa. Egy absztrakt piros és fekete festmény volt, sehol egy forma, egy kivehető alak vagy bármi konkrét. Úgy éreztem magam tőle, mintha valaki gyomrában jártam volna.

– Ezúttal tényleg némi magyarázatra szorul a dolog. Szeretni valakit sokszor nem egyértelmű, és még többször nem egyszerű dolog. Ha a szerelemre gondolok, ez jut eszembe – mutatott hátra a rajzra. – Semmi biztos, semmi rózsaszín nyavalya. Csak a bizonytalan.

Na, egy ilyen performansz után ember legyen a talpán, aki kimegy oda, és mond valami olyasmit, amire a többiek figyelni tudnak!

Két körrel később jöttem én. Kiragasztottam a szénceruzával készült alkotásomat – egy elmaszatolt, sokszor átsatírozott idézetet dalszöveg-részletet.

Sokféle zenét hallgatok. Csak az kell, hogy megfogjon. Az idézett számnak a szövege fogott meg. Ezt írtam a papírra:

„But if you loved me, why’d you leave me?”

– Hát, ez a kérdés sok mindent elmond helyettem is. Szerintem szeretni annyira... tökéletlen. Soha nem jó az alkalom, a hely, az ember. Utálom, hogy vannak dolgok, amelyek megtörténhetnek úgy, hogy nekem semmi beleszólásom az egészbe. Szóval a történetem annyi, hogy a szerelem szívás.

Nem akartam, mégis Norbira néztem a mondat végén. Elgondolkodva pillantott vissza rám, kiismerhetetlen nézésével. Úgy éreztem, az a pár másodperc, míg figyeltük egymást, örökké tartott. Óriási kő zuhant le a szívemről, amikor visszaültem a helyemre.

Utáltam őt, amiért ilyesmit váltott ki belőlem. Gyűlöltem, amiért hiányzott. Ki nem állhattam, hogy mindig oda kellett figyelnem rá.

Elvi okokból úgy döntöttem, nem várom meg őt, csakhogy egy lépéssel előrébb járt nálam, és mire a büféhez értem, hogy távozhassak az épületből, már ott szobrozott. A francba, ha nem kellett volna visszaszaladnom az emeleti termünkbe egy könyvért, simán meglépek előle.

– Mit akarsz? – morrantam rá. – Nem vagyok romantikus hangulatban. Kösz a levelet, igazán, de ha legközelebb ilyesmi jut eszedbe, inkább dugd fel bizonyos testnyílásodba, hogy...

– Azt hiszem, elég egyértelműen írtam, hogy tartogasd a humorodat másnak. Most komoly dologról van szó.

Áh, értem! Szóval én nem voltam elég komoly őnagyságának. Összefontam a karomat a mellkasomon, és eltúlzott, várakozó arckifejezést öltöttem. A cinizmus olyan szinten a részemmé vált, hogy nem is kellett különösebben sokat dolgoznom rajta.

– A lényeg az, hogy...

Biztosan befejezte volna a mondatot, ami azért eléggé furdalta az oldalam, ha nem pillant oldalra, és látja meg, hogy több csoporttársunk is minket vizslat kutató pillantással. Nóriékkal az élen. Hurrá!

– Ez itt nem fog működni. Mikor tudunk találkozni?

– Elég direkt vagy, nem gondolod?

Norbi idegesen megrázta a fejét, látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét velem szemben. Megint.

Eszembe jutott, mit ígértem magamnak néhány nappal ezelőtt. Átgondoltam a dolgokat, és sokkal emberibben szóltam hozzá. Halkan, őszintén, mindenféle máz vagy megjátszás nélkül.

– Ha gondolod, később gyere át. Apa egész hétvégén távol van.

Norbi lassan bólintott. Megfordultam, és kisiettem az ajtón. Megpróbáltam nem tudomásul venni, milyen rohadtul dobogott a szívem. Csak akkor tudtam rendesen lélegezni, amikor már hazafelé tartottam, és megbizonyosodtam róla, senki sem figyel.

Borzasztó volt a délutánom, mondhatom. Tehetetlenül mászkáltam a lakásban, teát főztem, még a kisboltba is kimentem, hogy vegyek néhány zacskó kekszet, sőt át is öltöztem, bár őszintén nem tudom, mi értelme volt. Meggyújtottam néhány vaníliás mécsest, amelyeket egyébként imádtam, és a tévé halk duruzsolása mellett vártam, hogy megérkezzen Norbi.

Azt sem tudnám megmondani, mikor járt nálunk utoljára, olyan régen történt. Azt meg aztán végképp nem tudom, mikor beszélgettünk ilyen sokat egymással. Azon túl, hogy „menj a francba”, nem kommunikáltunk valami sokat. Ezek az oda-vissza beszólások jelentették a kapcsolatomat vele, és ezt nagyon szarulesett bevallani, de sajnáltam. Igazság szerint kurvára szükségem lett volna rá. És akartam őt, ahogyan csak akarni lehet.

Az, hogy csengettek, rázott fel ebből a bizarr gondolatból. Rohantam az ajtóhoz, ahol aztán lassítottam, és normális, emberi tempóban nyitottam ki. Próbáltam unottnak tűnni, de alig sikerült, amikor megláttam, hogy Norbi elképesztően vidám mosollyal várt.

– Nem rendeltem semmit, köszönöm – mondtam rezignáltan, mire ő felnevetett. Őszinte, kedves és embertelen régóta hiányzó hang volt ez nekem. – Fáradj beljebb!

Pillanatok alatt lerúgta magáról a bakancsát és megszabadult a kabátjától is. Igyekeztem nem megbámulni, viszont annyira vonzotta a szemem. Formás alakját egy sötét, testre simuló pólóba és egy farmeringbe bújtatta, farmere sötét volt és bizonyos helyeken kellően feszes.

– Őőőő... Kérsz valamit? – kérdeztem rá hirtelen, hogy megtörjem az „az elég éhesen stíröljük egymást” pillanatot.

– Igen, több dolgot is. Először is azt, hogy légy velem őszinte.

– Mikor hazudtam neked?

Norbi ajkáról eltűnt a mosoly, komoly tekintettel mért végig. Vett egy mély levegőt.

– Ki nem állhatom a módszereidet. Zavar, hogy állandóan a középpontban akarsz lenni, és nem a megfelelő módon. Utálom, hogy utálsz.

Furcsán néztem rá. Megzakkant? Először is megjelenik itt, ráadásul átkozottul dögösen, miután esküdt ellenségek vagyunk, és előad egy ilyen dumát?

– Én nem utállak.

– Ugyan már – rázta meg a fejét szomorkás mosollyal. – Csak néhány kérdésemre szeretnék választ kapni, és lehetőleg úgy, hogy ne legyen balhé belőle.

– Nehéz lesz, tekintve, hogy rólunk van szó. Mást sem tudunk, mint balhézni egymással – vontam meg a vállam.

– Ja, de ez nem volt mindig így...

– Ezért vagy itt? Hogy felemlegesd, ami már nincs?

– Azért vagyok itt, hogy beszélgethessek veled. Azért vagyok itt, hogy láthassam azt a lányt, akit már olyan régóta nem.

Kezdtek rosszul alakulni a dolgok. Lángra kapott bennem a düh.

– Mert ez, aki most vagyok, egyáltalán nem is érdekel, ugye?! – dörrentem rá. – Gondolhattam volna! Ez vagyok én, oké? Rohadt nagy szívás, de többé már nem leszek az a visszafogott, illedelmes baba, aki voltam! Emészd meg.

– Folyamatosan azt erőlteted, hogy te már nem vagy az, aki régen voltál, de amikor rád nézek, én ugyanazt látom. Nem veszem be ezt a sok hülyeséget, a bajkeverő és kiakasztó stílusodat, csak mert azt akarod!

– Láttál te engem valaha is? Szerintem nem, mert akkor soha nem hagytad volna, hogy...

– Megbántam, érted? – kiabált ő is. Eddig tartott a civilizált stílusunk. – Minden jogod megvan hozzá, hogy kibukj miatta, csak fejezd ezt be! Ki nem állhatom a gyűlöletet a szemedben.

Hirtelen felkaptam a fejem. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Nem vettem levegőt sem.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy... – megint megrázta a fejét. Annyira idegen volt, annyira tanácstalan, és ez csak ebben a pillanatban tűnt fel. Az önzőségem miatt nem vettem észre, hogy Norbi szenved. Nagyon. – A múlt hetem elég durvára sikerült, és legfőképpen miattad. Amit a szakkör után mondtál, kiakasztott.

Döbbenten hallgattam. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, olyan szeretetéhes voltam, de ő még nem fejezte be a mondandóját. Tovább sokkolt.

– Sosem hittem volna, hogy Ádám után majd egy lány fog szétválasztani minket.

– Tessék?!

– Jól tudod, miről beszélek. Már másé vagy, és én pofán sem verhetem az illetőt.

 Ó, ne, ne, ne, ne már! A kibaszolott életbe, nem!

– Te most szórakozol? – kérdeztem rá halál komolyan.

Norbi tekintetében pedig ott pislákolt a válasz. Nem tudnám megmagyarázni, miért tettem, mi vezérelt vagy bátorított, de közelebb léptem hozzá. Olyan közel, hogy már éreztem a finom illatát. A nyakára nyomhattam volna a számat, ha akarom, csakhogy én másféléket terveztem. Annyira régóta vártam már erre a pillanatra, hogy nem hagyhattam elúszni.