Tied 2.

Sziasztok! :)

Bizony-bizony, megérkezett a "várva-várt" folytatás! Egy újabb pörgős, igazán Emmás résszel jelentkezem. Mostantól kezdve igazán beindul az oldal, szeretettel várlak itt titeket!

Írjátok meg, ha tetszett, vagy ha nem,

Nilla

~ * ~

A nagyszünetben, az utolsó óránk előtt úgy döntöttem, lemegyek a büfébe. Valamiért ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy figyeljem azokat az embereket, akik tojnak a fejemre, és ettől még rosszabbul érezzem a helyzetemet. Az tuti, hogy szerettem kínozni magam. Nem gondoltam volna, hogy katasztrofális vége lesz az egésznek. Vagy azt, hogy vannak komolyan rosszindulatú csoporttársaim, akármit is feltételeztem róluk korábban.

Leültem az egyik szabad asztalhoz, pechemre pont oda, ami Anikóék mellett állt. Nem szoktam meghátrálni, úgyhogy inkább ott maradtam, és elviseltem a felém forduló fejeket. Mióta sikerült kiakasztanom Norbit múlt héten, sokkal furábban néztek rám. Furán furán, mintha valami földönkívüli mutáns robot lennék. Volt ebben a nézésben valami rosszmájú, de inkább elviseltem, minthogy megfutamodjam.

A citromos teámat kortyolgattam, amikor Anikó felém fordult. Norbi mellett ült, a lábát a srác combján nyugtatta.

– Tulajdonképpen hogyan is volt az a sztori a két fiúval meg a lánnyal? – meredt rám.

Na, baszki. Ez rosszul kezdődött.

– Élénk a fantáziám – ismertem el.

Norbi ekkor félrehúzta a lány nyakából a haját, és odahajolt. Amikor megcsókolta, Anikó felkuncogott. Hirtelen megszédültem, egyáltalán nem tetszett ez az enyelgés. Nem undorító, hogy a képembe vágta, milyen pofátlanul boldog a gyönyörű, szőke barátnője oldalán? Hogy ő fontos neki annyira, hogy törődjön vele, én pedig nem voltam? Ez vérbosszút érdemelt.

– Bár most, hogy jobban belegondolok... Van itt még rajtam kívül valaki, aki szintén elég jól ismer ehhez hasonló meséket. Talán érdemes lenne megkérdezned! – villantottam Anikóra az elbűvölő mosolyomat, aztán ahogy a filmekben szokás, hátradobtam a hajam, és elsétáltam a büféből.

Majdnem felforrt az agyvizem odabent, úgyhogy sürgősen le kellett hűtenem magam. A poharamat bevágtam az első kukába, és kirongyoltam az udvarra. Üres volt, kopár, hideg, mint mindig. Nyakig felhúztam a pulcsimat, a kezemet pedig a zsebembe rejtettem. Borzasztóan hideg volt, de legalább segített lenyugodni. Túl sokat engedtem látni magamból. Ha így elvesztem a fejemet, könnyen megégethetem magamat.

Ekkor nyílt ki mögöttem az ajtó, mire hirtelen hátrakaptam a fejem. Senki sem szokott kijönni, főleg nem utánam. Összehúztam a szemem.

Norbi azért jött, hogy belém rúgjon még kettőt? A haverjaival kellett volna lógnia, és egyszerűen népszerűnek lennie. Nem itt. Nem velem.

– Miért csinálod ezt? – tört rám a nyílt kérdéssel.

– Nem én kezdtem! Elnézést, hogy megvédtem magam! Talán a barátnőd háza táján kéne söprögetned, nem gondolod?

Norbi megrázta a fejét, keserűen felnevetett.

– Nem erre gondoltam. Nem csak. Soha nem bántottalak.

– Nem?! – förmedtem rá. – Ezt komolyan mondod?

– Tudod, hogy igazam van.

Arról a sok beszólásról, cukkolásról és láthatatlan-vagy-számomra pillantásról ilyen kurva gyorsan sikerült elfelejtkeznie? A múlt héten is ő kezdte, aztán még ő vette rossz néven a visszavágásomat.

Nem ordítottam rá, ahogyan szívem szerint tettem volna. Inkább a hideg módszerrel támadtam, az ő szokása szerint. Lesajnálóan elmosolyodtam, és ezt szintén tőle tanultam.

– Ezt gondold csak át még egyszer. Kezdd ott, amikor hátat fordítottál nekem és Ádámnak, az állítólagos legjobb barátodnak, akivel együtt nőttél fel. Nem gond, három év hosszú idő, én megtanultam egyedül lenni, de nem jöhetsz most ide, és mondhatod azt, hogy te nem bántasz, amikor minden egyes nap megteszed! Mindketten tudjuk, az éltet, hogy engem basztass.

Megrázkódtam a hideg széltől. Még mélyebbre húztam magam össze a pulcsimban.

Norbi tehetetlenségében megrázta a fejét, közelebb lépett hozzám, amitől teljesen lemerevedtem. Elővarázsolt a zsebéből egy sapkát, azt a kéket, amit akkor hordott, ha nem éppen kapucnit viselt, és ráhúzta a kobakomra. Döbbenten álltam, és nem tudtam megszólalni.

– Vigyázz magadra – mondta, mielőtt magamra hagyott.

Egészen a becsöngetésig ott maradtam, és néztem az ajtóra, amelyen keresztül eltűnt a szemem elől.

A szakkörig hiába próbáltam kapcsolatba lépni vele, hogy visszaadjam neki, ami az övé, rám sem bagózott. Úgy tett, mintha nem is ismerne, egyszer sem pillantott felém, és végképp nem szólt hozzám. Így játszott vagy beszólt. Soha nem volt köztes vagy másféle út.

A sapkáját begyűrtem a táskámba, hogy senki se láthassa nálam. Nem igazán tudtam, mit gondoljak erről a gesztusról. Egy részem utálta, amiért megpróbált segíteni nekem, vagy ne adja isten, vigyázni rám. Az a részem meg, amelyik tizenöt éves korom óta hiányolta őt, kis híján belepusztult a boldogságba. Hosszú évek óta ez volt a legtöbb, amit Norbitól kaptam. A múlthét péntek tényleg durva volt, ezt aláírom. Mindkettőnknek szarul esett, és ez valahogy átbillentett minket egy holtponton. Azelőtt többnyire csak elviseltük egymást, és megpróbáltunk úgy tenni, mintha nem is ismernénk a másikat. De akkor, a teremben... nem tagadhattuk tovább. Ezért hát ő jött, és a fejemre húzott egy sapkát. Hah! Nevetséges.

– Tehát akkor – kezdte Olívia –, Emma hetével folytatjuk az évet. Gyere ki ide, kérlek, és mesélj a választott témádról!

Ó, annyiféle lehetőségem volt: fájdalom, magány, gyilkosság, rejtély, megbánás, kívül rekedtség, egy átkozott sapka, elhanyagoltság és a többi finomság.

Felültem az asztalra, pontosan oda, ahová múlthét pénteken is. Vettem egy mély levegőt, és már készültem előadni a megnyerő énemet, amikor belém hasított a gondolat, hogy nem tehetem meg. Nem lehetek ennyire kamu! Nem várhatom a többiektől, hogy őszintén alkossanak valamit, ha magamtól sem számíthatok az igazságra.

Kiestem a szerepemből, leeresztettem a vállamat, beletúrtam a hajamba. Nem néztem senkire sem, a cipőmet bámultam az asztal széléről. Éreztem, hogy egyre többen figyelnek rám teljesen, nem szokták meg ezt az elveszettséget tőlem.

Felszegtem a fejem. Tudtam, hogy abban a pillanatban nem tűnök keménynek, mégis vállaltam a következményeket. Hadd lássák csak rajtam, hogy emberből vagyok!

– Másság.

Olíviára néztem. Kissé félrebillentett fejjel vizslatott engem. Felkeltettem a kíváncsiságát, az arcára volt írva, hogy egyáltalán nem számított ilyesmire tőlem.

– Miért? – kérdezte.

Megvontam a vállam. Miért? Miért ne?

– Mert elgondolkodtat. Mert ott van mindenhol. Mindenkiben.

És volt egy okom, amit nem mondhattam el itt.

Leugrottam az asztalról, eleget mutattam magamból egy egész rohadt évre. Már ennyit sem lett volna szabad. Odasétáltam a hangfalakhoz és összekötöttem a rendszert a telefonommal. A Florence And The Machine zenéje bejárta az egész termet.

Amikor leültem a helyemre, éppen az a rész szólt, hogy „It’s always darkest before the dawn”. Ja, oké.

Munkához láttam. Sikerült kikapcsolni a kételyeimet, és csak azzal törődni, ami fontos, a rajzommal. Érzésből alkottam, teljes egészében a zenére és a megérzéseimre hagyatkoztam.

Ha nem találok rá a csoportra, valószínűleg már bekattantam volna. Ez volt az, ami a felszínen tartott, és minden egyes napomba pumpált valami értelmet. Ez volt nekünk a művészeti szakkör – megnyugvás.

Van, aki a szülei válása miatti stresszt dolgozta fel itt. Van, akinek a bátyja túladagolta magát. Van, aki egyszerűen nem tudott megbékélni saját magával. Van, akit bántalmaztak kisgyerekként. Van, aki javítóintézetben töltött hónapokat. Van, aki nem tudott túllépni az első szerelmén.

És vagyok én, akire majdnem az összes baj ráfogható. Depressziós, magányos, elhanyagolt „gyerek”, anya nélkül. Barát nélkül. Ádám és Norbi nélkül.

A tekintetem az utóbb említett szőkeségre talált. Papírja fölé hajolt, teljes mértékben a rajzolásra összpontosított. Világos haja a homlokába hullott, nem volt kapucni a fején. Rettenthetetlen maszkját sem viselte, az érzelmei kiültek az arcára. Annyira mocskosul emberinek nézett ki. Őszintének. Magába felejtkezve rajzolt, a világ legtermészetesebb módján. Abban a pillanatban dobbant egy óriásit a szívem, és a sapkájára gondoltam, amit a táskámban rejtegettem.

Nem lehetett igaz. Nem lehetett igaz közöttünk semmi.

Amikor meghallottam az óra végét jelző csengőt, szomorúan álltam fel a helyemről. A mappámba csúsztattam a rajzomat, felöltöztem és az ajtó felé indultam. Általában én voltam az első, aki lelép, és az utolsó, aki érkezik. Mindezt köszönés nélkül szoktam tenni, ma viszont megálltam egy pillanatra, és elmormoltam egy halk hellót. Senki sem válaszolt rá.

***

Nem vagyok valami őrült baltás gyilkos vagy ilyesmi. Nem eszem emberi májat, és nem rabolok kiskutyákat. Nincsenek perverzióim, egyszerűen csak belefáradtam az emberi hülyeségbe. Nem tagadom, hogy részben a saját hibám miatt lettem olyan, amilyen. Összezuhantam, és senki sem volt ott, hogy segítsen felépülni, magamnak kellett intéznem. És én azt a módját választottam, hogy erős leszek, kemény és igen, elérhetetlen is. Esetenként szemét leszek másokkal, de csak azért, hogy én támadhassak először. Akkora bűn ez? Borzasztó ember lennék? A világ érdektelensége irántam napról napra kiölt belőlem valamit. Nem is volt olyan jó érzés erősnek lenni.

Pénteken, a hétvége első sóhajtása előtt mindenki bemutatta műveit az alagsorban. Volt, aki egy fecskendős tűt rajzolt a betonra, egy kerekesszéket gyönyörű, benne ülő kislánnyal, kisbabát két arccal, amelyek bámulatos ellentétei egymásnak. Amikor figyeltem a képeket, amelyek az én sémámra készültek, valóban úgy érezhettem, ismerem a csoporttársaimat.

Norbi volt csak előttem, és nem tudom, miért intézte így. Talán belém akart döfni egy újabb kést? Megállt a rajza mellett, széttárta a karját.

– A sztori csak annyi, hogy mindenkinek megvannak a démonjai, amik miatt mások furcsának nevezik őket.

A kép egészen sötét volt, néhány világító, ám különböző formájú szempár tűnt csupán ki belőle. Érződött az egészből valami baljós, kétségbeejtő utóíz. Megpróbáltam nem magamra venni a dolgot, de úgy éreztem, nagyon is üzenni akart.

Kimentem a táblához, és kicsit paráztam a többiek reakciójától. Két csókolózó női alakot mutatott a képem. Összefontam a karomat, miközben a teremben egyre csak mélyült a csend. Szívesen lettem volna gyenge, csakhogy nem tehettem.

– Nos... ez az én heti történetem.

Meghökkentek, az nem is kifejezés. Láttam magam előtt csavaros gondolatmenetüket, hogy összerakják magukban, miért is vagyok én annyira fura. Csakhogy az igazság közelében sem járhattak. Nem magamról készítettem a rajzot, nem szó szerint.

Anikó rám nézett.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

– Parancsolsz? – kérdeztem vissza élesen.

– Ó, semmi, semmi. – Az undor és a lenézés egy különös elegye ült ki az arcára. Hányni tudtam volna attól a nézéstől. Tehát sikerült magamra ragasztanom egy újabb címkét is – leszbikus.

– Homofób picsa – vágtam oda, miközben elmentem mellette.

– Hogy mit mondtál? – rikácsolt.

Mindenki felbolydult. Akadt, akinek az én reakcióm, és előfordult olyan is, akinek az övé nem tetszett. Rajtam kívül senki sem maradt csendben, talán én voltam az egyetlen, akinek nem maradt több hozzáfűznivalója a témához. Húzós dolgot dobtam be, tény és való. Viszont nem akartam őket megbotránkoztatni, csak elérni, hogy lássanak tovább egy kicsit az orruknál.

– Emma! – kérte Olívia határozottan. – Fűznél még valamit a témához?

– Nem, én végeztem.

Felkaptam a cuccaimat, kiviharzottam a teremből. A hangzavar tovább folytatódott, az óra tartott még. Senki sem vette különösebben a szívére, hogy elhúztam. Tőlem szerintem már semmin sem lepődtek volna meg.

Durván vert a szívem. Az nem érdekelt, mit gondoltak rólam, én ugyanis tudtam az igazságot, viszont az, hogy így felráztam őket, ellátott kellő adrenalinnal.

– Ez igaz? – kérdezte hangosan Norbi. Gondolhattam volna, hogy utánam rongyol majd, ahogy időnként szokta.

Megfordultam, és a köztünk lévő nagyjából tíz méter távolság ellenére megpróbáltam áthatóan nézni rá.

– Csak nem érdekel hirtelen az identitásom?

– Válaszolj, Emma!

– Nem vagyok köteles.

– Dehogynem! – csattant fel, miközben hevesen megindult felém. Ösztönösen jött, hogy arrébb húzódjak, amint felismertem a haragját, ám ő mit sem törődött ezzel. – De még mennyire, hogy köteles vagy!

Nyeltem egy nagyot. Ez már nem az a gyerekes játszadozás volt, amit művelni szoktunk. Norbi kiakadt, rendesen, ahogy már ezer éve nem láttam.

– Te tudod, hogy Ádám miért húzott el? – kérdeztem meg halkan.

Norbi nagyon nem erre számított, döbbenetében még hátrált is egy lépést.

Soha nem beszélt Ádámról. Soha nem beszélt arról az időről, amikor idejöttünk a suliba, Ádámmal egymásba szerettünk, ő pedig megszakította velünk a kapcsolatát. Megváltozott, lecserélte a társaságát és minden mást az életében.

– Nem tudom – válaszolta végül, és a hangja sokkal nyugtalanabb lett.

Tehát még egy ember, aki nem tudott semmiről. Hányszor töprengtem azon, Norbi vajon mit tudhat! Hányszor akartam megkérdezni vagy elsírni neki a bánatomat, és soha nem tettem semmit. Ezek szerint nem is baj, ugyanis fogalma sem volt az egészről. Nem ez lett az a pillanat, amikor be kell avatnom őt. Tettem, amit állandóan szoktam, megacéloztam magam, és kétértelmű megjegyzésekkel tereltem.

– Akkor elárulom, ezért ment el. Ha lenne elég bátorságod, hogy szembenézz vele, megkérdeznéd. Ám ahogyan ismerlek, sajnos azt kell mondanom, nem fogod megtenni. Íme, itt van még egy ok, hogy utálj jobban! Nehogy véletlenül rontson a hírneveden, hogy olyasvalakivel beszélgetsz, aki annyira más.

Rávillantottam az elmebeteg mosolyomat, majd hátat fordítottam neki, otthagytam szoborrá merevedett alakját. Amikor viszont nem láthatta, amikor senki sem láthatta, utat engedtem a könnyeimnek. Úgy tettem meg a rövid utat a házunkig, hogy folytak az arcomon a könnyek. Egyszerre utáltam érte magamat és éreztem, hogy felszabadítanak. Lemostak rólam mindent, amit az emberek rám kentek, és amivel én sújtottam saját magam három éven keresztül.

Nem éreztem magam sem erősnek, sem tántoríthatatlannak, sem bátornak. Csak egy összetört lány voltam, semmi több. Egy lány, aki úgy várt a szürke szempár megértő pillantására, mint kisgyerek a karácsonyra. Csakhogy amikor eljött a nagy nap, a gyerek semmit sem talált a fa alatt – legfőképpen megértést nem.