És mégis figyelek rád... - XXVIII.

Sziasztok!

Nos, egy olyan resz, ahol egy kicsit feje tetejere all a vilag... Ne aggodjatok, nem rombolok le azert mindent :DDDD

Meg egy kerdes a multheti utan: ki a kedvenc karakteretek? Orulnek a valaszaitoknak :)

Jo olvasast, jo nyarat!

Erika-Nilla

XXVIII.

Zene:

PASSENGER - Let Her Go

                                             "Only miss the sun when it starts to snow..."

Petíciót fogok írni az életnek, esküszöm, hogy szabja már meg a napi sokkoló hírek/tények számát! Nincs erre véletlenül valami szabály? Mondjuk, elég egy totális megdöbbenés egy napra? Miért kell még fokozni? Ebbe teljesen bele lehet őrülni.

Kezdem az elején, hátha akkor sikeresebben meg fogom érteni azon dolgok számát, amelyekről most fogalmam sem volt.

Felkeltem hétfő hajnalban, bár kicsit nehezen, felöltöztem, megittam két pohár kávét és dolgozni indultam, ahogy szoktam. A Fiat sem robbant le, öltözködési gondokkal sem küszködtem, szóval minden jel arra mutatott, hogy ez egy átlagos, egészen jónak mondható nap lesz. Rohadt nagyot tévedtem.

Beértem a rádióba, és Xavier olyan határtalan vidámsággal fogadott, hogy már az gyanús volt. Nem szoktam megfigyelni, hogy mi van vele, mert nem túlzottan érdekel, de azért nekem is van szemem. Amikor szinte énekelve beszélget velem a boldogságtól, az elég feltűnő. Belementem a játékba, és megkérdeztem, hogy mi történt, amitől ennyire fel van dobva, majd, mint akit teljesen meglepett a kérdés (!), mesélni kezdett valamiről. Fogalmam nem volt, hogy miről hadovál, de azért bólogattam. Aztán egyszer csak felpattant, megragadta a kezem, és magával húzott az ajtó felé. Na, innentől kezdve nem tetszett annyira a dolog, kiszakítottam magam a fogságából, és önszántamból követtem. Ez még mindig a kisebbik rossz, mert így simán lekaratézhatom, ha valami olyasmit akar tenni, amit én nem. Egyenesen a rádió parkolójához vezetett, ahol a kocsija szokott állni, egy régi Ford Mustang, de most nem az volt ott. Azt hittem, lefejelem a betont, miközben összeesek a meglepetéstől. Xavier büszkén mosolygott egy kék-fehér Kawasaki mellett. Ez gyorsasági motor volt a javából, nem az a hogyishívjákfajta.

– Ez meg mi a franc? – kérdeztem döbbenten.

– Nem mi! Hanem ki.

Többet nem is kellett kérdeznem, ugyanis Xavier a legapróbb részletekig elmesélt mindent, hogy mennyire szeretett volna már egyet, és hogy blabla, meg blablabla, az igazság az, hogy nem igazán figyeltem rá. Olyan büszkén mutogatta a legújabb kincsét, mintha minimum a bölcsek kövét találta volna fel. Ez már rossz ómen volt az egész napra nézve, de a fene se gondolta volna, hogy lehet rosszabb! Persze, mindig lehet rosszabb, csak egy kicsit későn döbbentem rá.

A következő sokk, ami az egyetlen pozitívum volt a napban, akkor ért, amikor kijöttem a stúdióból. Az emberből a nem várt helyzetek, még ha pozitívak is, egyszerűen kiveszik az erejét. Szóval, békésen slattyogtam kifelé, azon morfondírozva, hogy mit ebédeljek, és vigyek-e Rissának is belőle, vagy főzött-e magának, amikor egy vékonyka, félős hang megszólított. Olyan idegenül mondta a nevemet, hogy rögtön tudtam, nem ismerjük egymást. Megpördültem, és egy alacsony, fiatal, bár nagyon szép lánnyal találtam szemben magam.

– Te vagy Macey, ugye? – Bólintottam. – Mi nem ismerjük egymást, de itt lakom a közelben, és reggelente hallgatom a műsorotokat. Csak azért bátorkodtalak megszólítani – mosolygott szégyenlősen –, mert nagyon szimpatikus vagy.

– Köszönöm szépen, ezt igazán... jó hallani. – Olyan zavarban voltam, pedig ez nem jellemző rám, egyáltalán, hogy azt is elfelejtettem, hogy megkérdezzem, valójában miért is mondja ezt.

– Szóval, szeretném elmondani, hogy ne vedd a szívedre azt a sok támadást és bántást, amit a sok őrült rajongó rád zúdít! Ne foglalkozz velük, mert te csodálatos vagy, és ők a primitívek, hogy ezt nem ismerik fel.

És ez volt az a pont, amikor kiszáradt a torkom. Ez a lány egy vadidegen. A hangomon és a nevemen kívül nem ismert engem, de ennek ellenére, mégis összeszedte minden bátorságát, és leszólított az utcán, hogy elmondja... Istenem!

– Varázslatosak vagytok együtt, két ennyire jó ember megérdemli egymást! – Aztán megköszönte, hogy nem küldtem el, köszönt és elment. Belépett az életembe, ott töltött nem egészen három percet, és mégis, eget rengető változásokat vitt végbe benne, majd távozott. Sokáig néztem az idegen lány után, végül már legalább ötször lecserélődtek az emberek az utcán, mire úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Az ilyesmit meg kell emészteni, és akár tetszik, akár nem, ehhez időre van szükség.

Természetesen a délután hátralévő részében nem tudtam kiverni a fejemből a lányt, aki egy személyes kis csodával ajándékozott meg. Ilyen emberek is vannak a világon. Ilyen emberek is tudják, hogy én létezem, és noha egy szót sem váltottunk soha, azt gondolják rólam, hogy csodálatos vagyok. Én! Én, aki szarkasztikus, nehezen elviselhető, még magamat is kiábrándító vagyok.

Sokszor kiszeretsz az életből, az igaz. Eleged lesz, és akkor lecsücsülsz a lelki gödörbe, rohadsz egy darabig... Mindenkivel megesik, és olyankor az egész világ cseszettül fáj. Kín az élet. Mintha minden és mindenki arra esküdött volna fel, hogy bántson. De néha van olyan pillanat is, amikor visszaszeretsz az életbe. Amikor valaki visszaadja a hited. Néhány kedves szóval, vagy csak úgy, a létezésével. Hát létezik ennél nagyobb csoda a földön?

Én régóta nem szerettem az életet, olyan mértékben kiábrándultam belőle, amit még kifejezni is nehéz lenne.

Rissa meglátogatott, átjött hozzám, de nem maradt sokáig. Hozott egy-két cuccot, amit vásárlás közben talált, és rögtön rám gondolt. Például néhány dekormatrica a falra, fürdősó, egy-két hűtőre akasztható, újfajta üzenettartó, meg ilyesmik, csupa hasznos holmi. Hálás voltam érte, de valahogy nem tudtam örülni a kis színes apróságoknak. Meg volt pecsételve a napom. Látta rajtam, hogy valami nem oké, de nem faggatott. És akkor értettem meg őt valójában. Hónapokig figyeltem a márványszerű álarcát, ahogy csak mered maga elé, miközben egy másik világban vándorol, én pedig ott kuporgok a szőnyegen, és nem szólok semmit. Ő ugyanezt tette most, és a hallgatásánál semmi sem esett volna jobban. Átértékeltem néhány dolgot, néhány évet, talán ezt az egész életet, miközben a nővérem csendben ült mellettem, ezzel tájékoztatva arról, hogy ő itt van, és lesz nekem. Ez, hogy ilyen pillanatokat éltünk át, hogy mindketten voltunk mindkét helyzetben, olyan erős köteléket fon közénk, amit egy giga-mega láncfűrésszel sem lehetne elszakítani.

Némán ültünk, az én fejemben pörögtek a gondolatok, míg végül azt dobta a gép, és utána folyamatosan azt dobta, hogy fel kell hívnom Josht. Ránéztem Rissára és ezt elmondtam neki is. Bólintott és elment. Magamra hagyott, mert ez volt az én nagy csatám, a fatális tusám, amikor szembe kell néznem azzal, ami jön, ki kell nyitnom a számat, feltárni a lelkemet, mert az élet néha ezt a lépést hozza kötelezőnek.

Josh egy óra múlva megérkezett. Örült neki, hogy áthívtam. Láttam valamit a szemében, talán felismerést. De boldog volt, ez biztos. Ezt millió más közül is felismertem volna. Megálltam vele szemben, belenéztem a meleg, barna szemeibe, ami a megnyugvást jelentette nekem a lelki viharos napjaimon, és kimondtam, ami elsőnek eszembe jutott. Nem mérlegeltem, nem tököltem.

– Beszélgetni szeretnék veled.

Félszegen bólintott, mint aki nem akar megszólalni, hátha félbeszakítana vele, és akkor elnémulnék. De én most nem akartam hallgatni.

– Én... sok sebből vérzem – kezdtem tétován, majd megköszörültem a torkom, és erőteljesebben folytattam. – Sokan sokszor vágták belém a kést. Először, és legmélyebben a szüleim. Nem véletlenül nem hallasz róluk sosem, megismerni se akard őket! Én is elfelejteném, ha tudnám. Aztán ott van a nővérem... Őt szeretem a világon a legjobban. Ha nem lenne, nem lennék. Megbolondulnék nélküle. Ő fantasztikus, a legjobb ember a világon. De... vannak hibái. Nem tökéletes. Ő is megsebzett, de nem szándékosan. Rissa csak... szenvedett, és ezzel másokat is szenvedésre ítélt. Róla pedig azért nem beszélek soha, mert... Mert az ő tragédiájához túl kevesek a szavak.

Ránéztem Joshra: megbabonázva figyelt. Mintha nem is csak magamról mesélnék, hanem minimum azt ecsetelném neki, hogy legyen az USA elnöke. Aztán... megcsörrent a telefonja a röviden beállt csendben, amitől mindketten összerezzentünk. Nem úgy tűnt, mint aki fel akarja venni, engem viszont túlságosan zavart. Végül előhúzta a zsebéből a kis érintőképernyős mobilt, és hosszan, mintha egy teljesen más ember ült volna velem szemben, mint két perccel ezelőtt, falfehér arccal nézte a kijelzőt.

– Josh? – szólítottam meg kétségbeesetten.

Valamit suttogott, de az egyre jobban üvöltő Green Day számtól nem hallottam. Ő azonban fel sem kapta a fejét a hangomra, Billie Joe Armstrong meg tovább dalolgatott. Hirtelen Josh felugrott, kirohant a lakásból, miközben hallottam még, hogy beleszólt a telefonba: halló?

Idegőrlő percek következtek. Legalább öt évet öregedtem abban a néhány percben, ameddig vártam rá. Rendesen kivert a víz, remegett kezem-lábam. Azelőtt sosem volt pánikrohamom, de sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet! Már azon agyaltam, hogy vajon valóban szédülök-e, vagy csak a képzelet játéka, amikor Josh visszajött. Továbbra is falfehér volt, és az arcán különböző érzelmek követték egymást. Düh, félelem, fájdalom és kétségbeesés. Annak ellenére, hogy sosem kerültem még hasonló helyzetbe, tudtam, hogy mi fog következni. El fog menni. Aki így néz egy nőre, ahogy ő tette, az borítékolhatóan le fog lépni. Mert van, aki fontosabb. Valami szúrni kezdett a szívem táján.

– Macey, most... Én csak... Fel foglak hívni, amint...

– Csak menj. Ne magyarázkodj. Akármi is történt... – még soha életemben nem esett szavakat ennyire kimondani. – Menj.

– Magyarázattal tartozom – mondta aztán, ahogy egy kicsit összeszedte magát. – Shannon volt az.

Shannon? Kertelés nélkül, ezt szerettem.

– Ő volt az én... barátnőm. Sőt, ennél jóval több volt. Négy és fél évet töltöttünk el együtt.

– Mikor lett vége? – Meg kellett kérdeznem. Meg kellett tudnom.

– Néhány hónappal azelőtt, hogy megismertelek volna téged. Ő és én... Nekünk lett volna... – vonaglott meg az arca az elfojtott fájdalomtól, ezt az érzést jól ismertem.

– Ez rendben van, Josh. Menj.

– Én...

– Nem szeretnék többet hallani.

– Neki csak szüksége van most rám, és... Ne haragudj.

Megráztam a fejem, mintha ezzel megakadályozhattam volna bármit is. Josh elment, én meg sokáig néztem utána, mielőtt a lélegzésen és a pislogáson kívül bármi reakciót is adtam volna. Aztán a kezembe temettem az arcom, és olyan mélyen, fájdalmasan zokogtam fel, hogy még az én fülemnek is rossz volt hallani.

Fel akartam tárni neki a legbelsőbb énemet. De ő elment. Ezentúl már semmi sem lesz ugyanolyan.

Ez az én tragédiám, amely kifejezésére nem felelnek meg a szavak...