És mégis figyelek rád... - XXIX.

Sziasztok!

Bár nem szombaton, de még a hétvégében - meghoztam a friss fejezetet, amin kívül már csak kettő lesz olvasható.

Bele is vágok a közepébe, azt szeretném kérdezni tőletek, hogy mit hallottatok arról, hogy megszűnik a blogger? Én emiatt teljes pánikban vagyok, nem is tudom hirtelen, mihez kezdjek. :/

Kellemes hétvégét és "maradék" nyarat nektek, élvezzétek ki!

E.

XXIX.

Zene:

IMANY - You Will Never Know

                      "You will never know, I will never show..."

Nem törődve senkivel és semmivel húztam magamra egy régi, lázadó korszakomból megmaradt Nirvana pólót, szakadt farmert meg tornacsukát, a hajamat egyszerűen összefogtam, pénzt és személyit gyűrtem a zsebembe, aztán hívtam egy taxit. Legalább három éve, hogy nem jártam az egyetemi évek alatt törzshellyé vált kis rockkocsmában, a város szélén. Fel akartam eleveníteni az emlékeket!

A hely egyébként semmit sem változott, olyan volt, mint azelőtt. Ugyanúgy üvöltött a zene, ugyanúgy vedelték a kiskorúak a sört meg a boroskólát, ugyanúgy állt ott a biliárdasztal, mint azelőtt, és ugyanúgy majdnem mindenki dohányzott, füstölt az egész hely. Mikor beléptem, néhány tekintet rám szegeződött, de egyáltalán nem érdekelt, egyenesen a pulthoz lépdeltem. Első körben kértem egy vodkát, amit évek óta gyűlöltem, de most ez kellett, hogy érezzem a testi fájdalmat, kellemetlenséget, hányingert is. Az volt a célom, hogy elengedem magam, úgy viselkedek, ahogy már régóta nem, mert bekaphatja az egész világ.

A vodka után kértem egy sört, aztán odamentem a biliárdozó srácokhoz. Fiatalok voltak, idétlenek, de egyáltalán nem is érdekeltek úgy. Csak ki akartam kapcsolni, és megkérdeztem, játszhatnék-e velük. Úgy értelmezték, mintha akarnék tőlük valamit, pedig semmi sem állt távolabb tőlem. Hamar félbehagyták a játékot, aminek a közepén voltak, amikor megérkeztem, és elkezdtek egy újat, immár velem. Még kedvesen magyarázták is a szabályokat, azt gondolva, hogy én most jöttem le a falvédőről. Persze, rájátszottam, mert úgy tettem, mintha tényleg nem lenne fogalmam az egészről, aztán amikor játszani kezdtünk, csak néztek, hogy hogyan pakolgatom el folyamatosan a csíkos golyókat. Természetesen, nyertünk.

Hamar meguntam a társaságukat, ezért átnéztem a szomszédos helyiségbe, amit régebben egyszerűen csak dühöngőnek neveztek. Na, itt aztán üvöltött a rock! Nem ismertem a számot, ami éppen szólt, de azért lelkesen ráztam rá a hajamat, magasról letojva mindent és mindenkit. Kábé még két számot végigbuliztam, aztán visszatértem a pulthoz egy újabb piáért. Konkrét elhatározásom volt: be akartam rúgni. E célt szolgálta a következő tíz percben legurított két vodka is, ami után már kezdett homályosodni a látásom. Társaságom is akadt időközben: egy fiatal, körszakállas srác, piros tornacipőben. Na, mindenki hiányzott, csak egy ilyen szerencsétlen nem, aki éppen azon munkálkodott, hogy felszedjen. Egy ideig hallgattam, hogy miféle süket sódert nyom nekem, aztán megelégeltem, ránéztem és ennyit kérdeztem: nem tudnád befogni? Igen gyorsan lekopott mellőlem. Aztán jött a következő, de azzal még ennyire sem voltam kedves. Komolyan, valami a hátamra van írva? Szedjetek fel? Vagy esetleg: könnyen átejthető vagyok? Ilyen és ehhez hasonló dolgokon morfondíroztam, immáron hivatalosan is becsiccsentve, amikor a hangszórókból felhangzott egy általam olyan jól ismert szám. Egy dal, amitől minden eszembe jutott, és elszorult a torkom. Egy Green Day szám.

Küszködtem néhány másodpercig a könnyeimmel, aztán kértem egy újabb vodkát, miközben azt suttogtam magam elé, hogy baszd meg. El akartam felejteni ezt az egész tetves helyzetet, az együtt töltött néhány hónapot, a sok csókot, a buja éjszakákat, a kosármeccseket. Mert az egész nem jelentett semmit, ezek szerint. Josh elment, és azóta egyszer hívott fel, de akkor sem adott magyarázatot. Persze, nem is kértem volna. Csak jólesett volna, hogy hé, ez és ez van, ne várj rám. Vagy akármi, csak ne ez a csönd! A Green Day tovább üvöltött, én meg éreztem, hogy ha egy korttyal is többet iszom, minden vissza fog jönni, és egyáltalán nem fog jól mutatni itt a padlón.

Lekászálódtam a bárszékről, és kitámolyogtam a friss levegőre. Csak kétszer akartam elesni a saját lábamban, új pályarekord. Leültem az egyik padra, a térdem közé hajtottam a fejemet, várva, hogy a szédülés és a kellemetlen érzés megszűnjön. Lassan lélegeztem, de a zenét és az idióta érzéseket nem tudtam ignorálni. A büdös francba, annyira haragudtam! Ki voltam készülve a ténytől, hogy valaki előtt készültem feltárni a lelkem, és az a valaki hirtelen lelépett. Ilyet az embernek nem egyszerű megemésztenie. Nem éreztem féltékenységet, semmi ilyesmit. Csalódott voltam, ennyi az egész. Jó volt vele, talán túl jó is, ez lehetett a baj. Többet akartam? Létezik. Megszívtam? Meg hát. Na, ez az egyik ok, hogy nem hiszek két ember sikeres, boldog párkapcsolatában.

Olyan ködös volt a fejem, hogy abban sem voltam biztos, hogy hazatalálnék. Valahonnan, az egyik zsebemből, sikerült előkotornom a telefonomat. Ez egy jó kezdet! A gombokat sajnos nem bírtam nyomogatni, mert a számok összefolytak előttem. Ajaj. A velem szemben lévő padon ült egy turbékoló párocska, gondoltam, megkérem őket, hogy hívjanak nekem segítséget, bármilyen ciki is ez. Odamentem, és akadozó nyelvvel magyarázva, a lány orra alá dugtam a mobilt. Azt mondta, hogy valaki keresett is, háromszor. Nem értettem, hogy ki az, mert szédülni kezdett a világ. Rábólintottam, hogy hívja csak őt, akárki is az, ha háromszor felhívott, csak fontos vagyok neki!

Visszaültem a padra, majdhogynem elhasaltam rajta. Olyan szinten a fejembe szállt az alkohol, hogy még szégyellni magamat sem maradt erőm. Hát milyen durva állapot már ez? Legalább ezer éve nem ittam ennyit, ilyen rövid idő leforgása alatt. Behunytam a szememet, aztán akkor nyitottam ki, amikor valaki a nevemen szólított, és a vállamat fogta.

– Macey! – mondta a hang kétségbeesetten, döbbenten. Próbáltam pislogni, de továbbra is sötét volt, és továbbra is részeg voltam. Aztán ránéztem az ébresztőmre, és csalódottságomban felnyögtem.

– Xavier?

– Na, gyere! – Azzal a karom alá nyúlt, felhúzott és kitámogatott a kocsma udvaráról az utcára. Ha lett volna elég lelkierőm, körbenézek, a förtelmes kétlábú járgányát keresve, de még ehhez is kész voltam.

Kinyitotta a Mustang ajtaját, én pedig valósággal beszédültem. Őrült megkönnyebbülés, mint legutóbb a vodka, áradt szét a testemben, hogy nem fogunk motorozni.

– Te, hogy... Hogy te... – makogtam.

– Valami idegen kiscsaj hívott fel a te számodról, és közölte, hogy milyen állapotban vagy, én meg rohantam érted, mint az őrült. Eléggé kiütötted magad!

– Hülyeség!

Xavier felnevetett, de olyan messziről szólt a hangja, hogy már egész normálisnak érzékeltem. Lehet, hogy velem van a baj? Ez a pasi tök normális, csak megfelelő mennyiségű pia kell hozzá?

Ismét behunytam a szemem, és amikor kinyitottam, esküszöm, hogy csak néhány másodpercnek tűnt, egy éjjel is nyitva tartó étterem parkolójában álltunk.

– Na, gyere. Tudom, mire van most szükséged.

– Hány óra van? – kérdeztem lassan, de már érthetően. Nem akartam aludni, de amikor az ember be van állva, lépten-nyomon képes lenne szundikálni.

– Most múlt éjfél.                          

– Az nem lehet.                            

– De, bizony – röhögött. – Olyan lány lettél, aki már tízkor elázik. Ez őrülten gáz!

Sejtettem, hogy csak szórakozik velem, de még túl kótyagos voltam ahhoz, hogy reagáljak rá. Kiszállt a kocsiból, én meg mentem utána. Bár a vacsorára gondolni sem tudtam, tény, hogy néhány napja nem ettem normális ételt, csak néhány gyümölcsöt, és kellett az energia.

Beültünk az étterem egyik hátsó sarkába, és egy középkorú pincérnő már repült is, hogy felvehesse a rendelésünket. A fehér asztallapot fixíroztam, nem akartam, hogy lássa rajtam, szét vagyok esve. Így is őrülten kínosan éreztem magam. Xavier rendelt valamit, aztán megköszörülte a torkát, hogy figyeljek rá. Ránéztem, de csak az arcára festett, képletes kérdőjelet láttam. Hát persze. Magyarázatot várt.

– Szórakozni akartam – mondtam végül. Égett az arcom elég rendesen. Nem elég, hogy ő kaparta össze azt, ami nyomokban maradt belőlem, de még jó fej is volt! Rettenetes párosítás.

– Nem, Macey, te a detoxikálóban akartál kikötni szórakozás helyett!

– Erre most igazán nincs szükségem – suttogtam alig hallhatóan, rá sem nézve. Képtelen voltam a szemébe nézni. Egyszerűen nem ment. Tartoztam neki azért, hogy megmentett, hogy nem használta ki a helyzetet, hogy nem hagyott cserben, holott megtehette volna.

– Igaz.

Meglepődtem azon, hogy ezt felelte. Ez az a srác volt, akit én is ismertem? Aki millió módón vallott szerelmet, miközben az őrületbe kergetett? Van ilyen arca is, és soha nem mutatta meg nekem?

– Szóval?

A pincérnő ekkor sugárzó mosollyal lerakott elém egy halom kaját, meg valami kétes kinézetű, piros turmixot. Miután elment, kijelentettem, hogy én ezt tuti, hogy nem iszom meg, de Xav addig győzködött, hogy csak megtettem. Esküdözött össze-vissza, hogy ettől egy órán belül kijózanodom teljesen, és nem leszek másnapos. Nem tudtam ellenállni egy ilyen lehetőségnek.

– Ki akartam kapcsolni, mert... túl sok dolog gyülemlett fel. – Ez igaz volt. Részben. Nem ez volt a fő oka a viselkedésemnek, de közrejátszott benne. Felkaptam egy sült krumplit a tányéromról, és lassan elrágcsáltam. Addig sem kellett megszólalnom.

– Köze van ennek Hutchersonhoz?

– Mi van? – kaptam fel a fejem a neve hallatára. Ez neki elég válasz volt, az arckifejezése elárulta.

– Hát persze. Én sosem kaptalak meg téged, Macey. Nem is ismerlek igazán. De nem vagyok hülye. Ha egy nő így kiüti magát, azt csakis férfi miatt teszi meg.

– Pedig ez nem igaz.

Nem firtatta, valószínűleg azért, mert tudta, hogy úgyis hazudtam. Némán ettem tovább, de a sajtos hamburger meg a krumpli hirtelen íztelen és rágós lett, a piros csodakoktél meg színtelen és szagtalan. Újra a szívembe hasított a felismerés, és így, hogy kezdtem kijózanodni, sokkal elviselhetetlenebb lett minden. Hüm, lehet, hogy meg kellene kérnem Xaviert, hogy hazafelé vegyen nekem egy üveg vodkát.

Képtelen lettem volna tovább ott ülni, vele szemben, miközben ártatlanul nézett rám, tengernyi kérdéssel a szemében, tudva, hogy nem tudok, nem fogok válaszolni rájuk. Megkértem, hogy vigyen haza. Szó nélkül tudomásul vette, nem őrjöngött, nem kérdezősködött tovább. Az úton egész végig csendben ültünk, az én agyam meg azon kattogott, hogy hogyan köszönje meg ezt az egészet. Ilyen helyzetekben nem voltam a szavak embere, mert általában nem hagytam, hogy emberek olyan dolgot tegyenek értem, amit meg kéne köszönnöm.

Xavier leparkolt a lakásom előtt, és ekkor rettenetesen zavarba jöttem, hogy még mindig nem tudtam kinyögni semmi értelmeset sem. Hova lett ilyenkor az a Macey, aki mindig lazán kezelte a helyzeteit ezzel a sráccal? Akinek mindig voltak készenlétben frappáns megjegyzései?

– Miért nem tudtam arról, hogy te ilyen is tudsz lenni? – kérdeztem aztán, nagyon halkan.

– Mert nem fordítottál időt arra, hogy meglásd.

A szavai a szívembe találtak. Mert igaza volt. Simán, bárminemű rossz érzés nélkül könyveltem el őt magamban egy idiótának, egy szerelmes idiótának ahelyett, hogy belenéztem volna a lelkébe, amit ezüsttálcán kínált fel nekem. Szörnyű embernek éreztem magam.

– Sajnálom – böktem ki nehezen. De Xavier csak mosolygott, olyan beletörődő, szomorkás mosollyal. Mint aki már lemondott arról, hogy a nő, akit szeret, valaha is viszontszeretheti. Mintha a bőrömbe karcolódott volna a felismerés, hogy én vagyok a fájdalma okozója. Önző voltam, mert eddig sosem gondoltam erre a dologra így. Sosem láttam, hogy milyen valójában.

– Ne tedd. Így alakult.

Bólintottam, aztán kinyögtem a szót, amivel hosszú percek óta küszködtem:

– Köszönöm. – Megint bólintott, ezúttal nem annyira fájdalmas arckifejezéssel. – Nem kellett volna ezt megtenned, utánam jönnöd, összeszedned. De mégis... Köszönöm.

Elköszöntem tőle, és mélységesen szégyellve magam, bezárkóztam a lakásomba. Behúztam az összes sötétítőt, lekapcsoltam minden fényforrást, és egy kiadós fürdő után, fetrengve az ágyamban, még a takarómat is a fejemre húztam. Szerettem volna mindent kizárni, mintha ezzel elérhettem volna, hogy azt is eltüntethessem magamból, ami fáj.