És mégis figyelek rád.... - XXVII.

Sziasztok! :)

Huhh, meg egy fejezet, meg egy lepes a vege fele. Hat, nekem mar most hianyzik... Koszonom a latogatast az oldalon, a kattintgatast, orulok nekik, nektek :)

Egy ujabb kerdes: melyik volt eddig a kedvenc ajanlott zenetek? :) Esetleg leltetek uj kedvencre?

Jo olvasast a fejezethez, es varlak titeket a Facebookon is - LINK -, ahol reszleteket es erdekessegetek osztok majd meg veletek :)

Nilla

XXVII.

Zene:

THE CALLING - Wherever You Will Go

              "I'll go wherever you will go..."

Mióta Josh sokkal jobb odafigyelt rám, azóta minden jóval nehezebb lett. Napról napra, egyre jobban feszegetett az érzés, a titkok mázsás súlya. Számtalanszor gondoltam arra, hogy csak úgy, szimplán kiborítom a bilit, és hadd menjen minden a maga útján, de az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam.

Nem segített az sem, pedig azt gondoltam, hogy fog, hogy Josh megint utazgatott, bár nem tűnt el hetekre. Két-három napra elment, majd jött is vissza, és olyankor még aggódóbb lett, mint előtte volt. Valahogy nem volt idegrendszerem tizenötször válaszolgatni a „hogy vagy?” és „nem akarsz beszélgetni?” típusú kérdéseire. Komolyan, értékeltem a próbálkozását, és tiszteltem érte, hogy nem adja fel, de kezdett felforrni az agyvizem. Ilyenkor elmagyaráztam neki, hogy amint lesz valami, vagy ahogy úgy érzem, hogy tudok róla beszélni, ne aggódjon, meg fogom tenni. Csak még kell egy kis idő. Úgy tűnt, tudomásul vette. Legalábbis egy darabig, mert aztán újra beugrott neki valami, és kezdte az egészet elölről.

– Legyél velem őszinte, kérlek. – Ez már akkor volt, amikor nagyon nem bírtam tovább a kérdezősködését. Tudtam, hogy valamikor, valahol hiba lesz a gépezetben, mert már nem emberi az, hogy ennyire jó legyen valakivel! És ráadásul pont a legkényesebb területen jelentkezett ez a hiba... – Mi ez a faggatózás?

– Én csak...

– Segíteni akarsz, tudom. De értsd meg, hogy azzal segítesz, ha nem erőlteted a dolgot. Kezdek... becsavarodni melletted. Lehetne, hogy visszakapjam a régi Josht?

– Aggódom érted, ez még tán nem bűn? Milliónyi dolog van, ami érdekelne veled kapcsolatban, és félek, sosem fogok rá válaszokat kapni. Érdekelsz engem, Macey! Az egész lényed, mindened. Nem haragudhatsz ezért.

– Nem, persze! De én nem vagyok ilyen típusú lány, érted? Nem szeretek magamról beszélni. Ami megtörtént, azon már úgysem változtathatok. Csak a jelenre koncentrálok.

– De én szeretném ismerni azt a lányt is, aki voltál. Nem kérem, hogy avass be mindenbe, vagy mondd el, amire még nem állsz készen. Csak egy kis részt kérek, belőled.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy előállok azzal az információval, amit az apukájától sikerült megszereznem: hogy neki is megvan a maga tragédiája. Aztán inkább ráharaptam a nyelvemre, mintsem bántsam őt. Igen, akadt, amit ő sem mesélt még el. Neki is volt titka. De mindettől függetlenül, sokkal inkább megnyílt nekem, mint én neki. Volt, hogy órákig csak feküdtünk az ágyban, lustálkodva, kizárva a világot, Josh pedig halkan, bár kicsit pörgős stílusban, ahogy általában beszélni szokott, fecsegett az emlékeiről, a gyerekkoráról, vicces helyzetekről, vagy éppen az árnyoldaláról annak, milyen az, ha ismert az ember. Azt a történetét nagyon a szívemre vettem, eléggé kiakadtam rajta. Egy megbeszélésen vett részt valamelyik belvárosi irodában egy barátjával, és amikor kifelé jöttek a stúdióból, a riporterek hada, csak úgy, a semmiből ott termett, és letámadta a kérdéseivel. Próbált hamar eltűnni a színről, de persze követték, és amíg elért a BMW-ig, hatvan kérdést tettek fel, hétmillió fényképet csináltak, és Josh azt hitte, kiég a retinája is, ahogy a sötétségben villogtak a vakuk. Már ekkor csikorgattam a fogamat, mert képtelen voltam felfogni, hogy egy ember, legyen az újságíró, fotós, kamerás, akármi, hogyan lehet ennyire intoleráns egy másikkal? Ez az embertelen viselkedés mentség arra, hogy bármilyen információt ki akarnak húzni belőle? Felfordult még a gyomrom is, ahogy mesélt. Végül, szinte már futólépésben mentek az autóig, a kezükkel takarva az arcukat a folyamatos kameráktól és fényképezőktől. Josh minden ilyesmit elmesélt nekem. Voltak nagyon nehéz pillanatai, és ezeket csak velem osztotta meg. Például, amikor a múlt héten Los Angelesben töltötte a hétvégét, és egy közönségtalálkozón vett részt a többiekkel, kifelé jövet meg elszabadult a pokol. Tanúsítom, hogy Josh imádja a rajongóit, de ő is emberből van, lehet ingerült és fáradt, és előfordul, hogy baromira nincs kedve az egészhez, mégis, mosollyal az arcán csinálja végig a napot. De este, mielőtt elaludt volna, velem beszélt telefonon, és nekem öntötte ki a lelkét, hogyha még egy házassági ajánlatot kell visszautasítani, vagy kétszáztizenhetedik ugyanolyan fényképet készíteni, elsírja magát. Igen, volt rá példa, hogy cafatokban lógtak az idegei. Viszont reggelre újra ugyanaz az ember lett, és kezdte elölről az egész. Kitartó volt, csodáltam érte.

Én pedig képtelen voltam azt is elmondani neki, hogy sosem voltam szerelmes. Vagy hogy ő volt az egyetlen férfi az életemben, aki megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Képtelenségnek tűnt, hogy beszéljek ezekről, túl mélyre temettem magamban.

– Oké, mire vagy kíváncsi? – fújtam ki hosszan a levegőt, miután végiggondoltam az ő álláspontját is.

Meglepődött a reakciómat hallva, aztán gondolkodott egy rövid ideig, és végül ezt kérdezte:

– Például miért nem vagy hajlandó motorra ülni?

– Mert egyszer, gimiben, motoroztam egy sráccal, és elvágódtunk. – Halkan felszisszent. Biztos nem számított erre. – Nem történt semmi komoly, eltörtem a karomat. Azóta nem ülök motorra.

– Jártál vele?

Hát ez meg milyen kérdés? A megrökönyödésemtől függetlenül válaszoltam rá.

– Igen, addig a napig. Aztán akkora pofont adtam neki az ép kezemmel, hogy megértette, ez mit is jelent.

– És a nővéred? – váltott gyorsan témát. Meghűlt a vér az ereimben.

– Mi van a nővéremmel?

– Ezt kérdeztem én is. Miért nem mesélsz róla soha? Hisz imádod.

– Talán majd máskor folytatjuk ezt a játékot – mondtam szárazon. Amint szóba jött Rissa és az ő tragédiája, ezzel együtt pedig az enyém is, újra bezárkóztam az emlékképeim közé. Örökké ebben a börtönben fogok raboskodni.

Josh egy szempillantás alatt észrevette a hangulatváltozásomat, és nem is firtatta tovább a témát. Semleges dolgokról tárgyaltunk, azután megegyeztünk abban, hogy megnézünk egy filmet. Szeretett nálam lenni, és én is szerettem, amikor itt volt. Nem csodálkoztam, hogy unatkozott egyedül a villában, ráadásul, nyomasztó volt ott tartózkodni magányosan. Ezért inkább, ha akadt néhány szabad órája, és tudta, hogy itthon vagyok, beugrott hozzám. Az én lakásom kicsi volt ugyan, de mindkettőnknek menedéket nyújtott. Nekem segített beburkolózva maradni, Joshnak pedig azt a családias hangulatot adta meg, amit eddig a családi otthonukon kívül sehol nem talált.

Miközben összebújtunk a tévé előtt, és kényelmesen befészkeltem magam Josh karjai közé, elindítottam a filmet, amit csak úgy véletlenül választottam ki. Már a címére sem emlékeztem, de nem is volt lényeges.

– Sajnálom – mondta nagyon halkan, egy hajtincsemmel játszva.

Szerettem volna a szemébe nézni, de nem akartam megmozdulni, úgyhogy a pólóját méregetve, félve kérdeztem meg:

– Mit?

– Azt, hogy türelmetlen voltam. Nem akartalak semmibe sem belekényszeríteni. Szeretném, hogy tudd... Hogy tudd... Várok rád, Macey. Ha kell, az örökkévalóságig. Bár, attól tartok, akkor már csak hallókészülékkel tudnálak meghallgatni. – Elmosolyodtam. – De én akkor is ott leszek, ha jönnének a szavak.

Gondolatban ordítottam neki a titkaimat, viszont a valóságban még elsuttogni sem voltam képes őket. Olyan mérhetetlen, ragacsos félelmet és fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy kiejtem őket a számon, hogy az már egészen bénító volt.

– Az nagyon sok idő, Josh.

– Tudom. De nekem meg nagyon sok tervem van. És... – hallgatott el hirtelen. – Tudom, milyen ez.

Olyan halkan tette hozzá az utolsó szavakat, hogy féltem, elvesznek a hajamban, amibe belesusogta őket.

– Van fogalmam arról, milyen az, amikor belülről valami tönkre vág. Nem beszélek róla soha, mert ezt szavakkal nem lehet kifejezni. De érzem.

Eljutottunk idáig, hogy megtört a jég. Először, mióta ismerjük egymást, mióta közel kerültünk a másik lelkéhez, beszélt az ő tragédiájáról, az ő sebeiről. Csak azért, hogy engem megnyugtasson. Hogy biztosítson az együttérzéséről. Pedig neki is fáj valami. Neki is minden egyes nap nehéz, mert gyötri a kín. A felismeréstől összerándult a gyomrom, és hirtelen megmarkoltam a pólóját.

Istenem! Csak egyetlen kérdésem lenne hozzád: mivel érdemeltem én ki őt?

Valamikor, az unalmas film közben, amelynek még a címét sem tudtam megmondani, elnyomott az álom. Kicsit zsibbadt a karom, és nem volt rajtam takaró, emiatt keltem fel. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Josh nem maradt mellettem, de a párnájára rakott fehér, összehajtogatott lap némiképp enyhített a bánatomon. Fel kellett kapcsolnom a villanyt, mert már igencsak sötét volt, este tíz is elmúlt. Ami azt jelenti, hogy... Öt órát sikerült aludnom! Legalább hétéves korom óta nem aludtam egyhuzamban ennyit úgy, hogy délután kezdtem.

Összefogtam a hajamat, mert a szemembe lógott, aztán elnyomtam egy ásítást, és a kezembe vettem a lapokat. Igen, merthogy elég terjedelmes levélke várt rám! Két teleírt oldal, ami még olvasatlanul is mosolygásra késztetett.

„Először: menj ki a konyhába – olvastam fel hangosan. A kézírása könnyen olvasható volt, apró betűkkel, amiket nem kötött össze. Nem értettem, hogy miért akar bújócskázni, de megtettem. – Másodszor: nyisd ki a hűtőt. – Na, frankón kezdtem megijedni. Vajon, mit fogok ott találni? Egy összekaszabolt holttestet? Inkább kinyitottam a frigót. És akkor megláttam a kedvenc bögrémet, le volt takarva egy kistányérral (!). Ez aztán a kreatív megoldás, de vajon mit rejthet? Letettem a pultra a papírokat meg a bögrét, és levettem a kistányért róla. Egyből megcsapott a tejeskávé illata, aztán lenéztem a hideg italra, aminek a tetején egy csokireszelékből megformált, kissé eldeformálódott szívecske úszkált. Olyan gyönyörűen festett, hogy nem akartam belekortyolni. Újra a kezembe vettem a lapokat. – Nem volt szívem felébreszteni, ezért gondoltam, írok valamit neked. És aztán, sejtettem, hogy amint felébredsz, megkívánod a koffeint, bár nem tudom, mennyire fog ízleni ez a fajta, nem hiszem, hogy ehhez vagy szokva. Megint össze-vissza magyarázok, ezt hozod ki belőlem. :)

Sokáig néztelek, miután elaludtál, és arra jutottam, hogy nem számít, miről nem beszélünk, mi az, amit ott bent rejtegetsz, vagy amit rejtegetek, mert azt a képet, amit magamban kialakítottam rólad, egy atombombával sem tudnád lerombolni. Mesélek egy kicsit arról, ha már ennyire érzelmes kedvemben vagyok, hogy mi volt azután, hogy megismertelek. Fogadjunk, hogy nem gondoltál arra, hogy nem tudtalak kiverni a fejemből! Aztán pedig, minden reggel meghallgattam a műsorotokat, és magamban füstölögtem Xavier miatt. Azt gondoltam, hogy te meg ő... És őrülten féltékeny voltam rá. Hitted volna? Szóval, Macey, most már az enyém vagy, és nem menekülsz. Ha-ha-ha.

Később hívlak:

J.”

Először a levélre, aztán a kis szívecskére néztem, végül felpillantottam az üres, fehér plafonra, és megint elismételtem a kérdést, ám ezúttal hangosan:

– Mivel érdemeltem én ki őt?