És mégis figyelek rád... - XXVI.

Sziasztok! :))

Na, akkor amirol az elozo fejezetnel regeltem, most mind bekovetkezik. :D Szoval, ugyanaz a felvezetes, de le nem irom ide meg egyszer, ervenyes ugyanugy :D

Viszont a multheti keres utan egy ujjal allnek elo: ha fulszoveget kellene irnotok a regenyhez, akkor az hogyan nezne ki, milyen lenne? Irtok nekem egyet? Orulnek neki! :))))

Koszonom tovabbra is a figyelmetek, sziasztok :))

E.

XXVI.

Zene:

FLORENCE AND THE MACHINE - Shake it out

              "And I'm damned if I do and I'm damned if I don't..."

Abban a pillanatban, ahogy beléptünk az ajtón, akarattal megváltoztattam a hozzáállásomat a dolgokhoz, megreguláztam a gondolataimat, és eldöntöttem, hogy akkor is kedvelni fognak, ha attól tartok, hogy nem. Olyan gyáva nyúlnak éreztem magam, hogy kénytelen voltam tenni valamit. Máris sokkal bátrabbnak éreztem magam, és örömmel néztem szembe a ránk váró, három izgatott családtaggal.

Aki először hozzám lépett, hogy bemutatkozzon, az Josh anyukája volt, Michelle. Lehengerlő nő. Jókedvű, mosolygós, de vagány – olyan típusú nő, akit a lányok az anyjukban keresnek. A barátnő. A haja pedig olyan, a színe is, a formája is, mint P!nknek egy klipjében, elől hosszabb, hátrafelé rövidülő. Ezzel megvett magának! Josh papája, Chris, pont olyan, mint a nagyobbik fia, csak idősebb kiadásban. Viccelődő, vigyorgó, de nem a társaság közepe, visszafogott ember. És a végén a tesó, akiről már olyan sokat hallottam, Connor. Na, ő pedig pont olyan, mint Josh, csak fiatalabb kiadásban.

Leültünk a nappaliba, és beszélgetni kezdtünk egy pohár bor mellett, mindenki engem nézett. Michelle kérdezett a munkámról, hogy hogyan is mennek a dolgok a rádióban, hogy bírom a koránkelést, ilyenek. Általában mindenki ezeket kérdezte, de most nem éreztem kényelmetlenül magam, hogy ugyanazt kell elmondanom. Amikor hozzáfűztem egy-egy megjegyzést, a Hutchersonok nevettek, nekem meg sikerült feloldódnom. Egy ugyanolyan család volt, mint a többi. Na, jó, nem olyan, mint az enyém, hanem mint egy normális család.

Chris is kérdezősködött, őt a sportszeretetem érdekelte. Kíváncsian vártam a választ, hogy ezt meg honnan tudja, mire bevallotta, hogy megnézte a mai jótékonysági kosármeccset a tévében, és látta a LeBron James mezemet. Ő is elmondta ugyanazt, mint Josh, hogy mekkora játékos a fickó, én pedig hevesen egyetértettem. Ahogy szóba jött a kosár, az egész család felpezsdült, ugyanis nem ugyanazoknak a csapatoknak voltak a szurkolóik. Elkezdődött egy kedves, élcelődő vita arról, hogy melyik egyesület és melyik játékos a jobb, aztán amikor nem jutottak dűlőre, engem kértek meg, hogy legyek a döntőbíró. Na, ennél rosszabb szerepet nem is oszthattak volna rám! A csapatokat ismertem, persze, a játékosok közül nem mindegyiket, de LeBron Jamesen kívül Michelle-nek és Connornak adtam igazat. Képtelen voltam nem azt mondani, amit valójában gondoltam. Josh egy pillanatig megjátszotta, hogy mennyire fájt neki az árulásom, aztán nevetésbe fulladt az egész.

A srácok elhívták Josht, mert valami halaszthatatlant akartak mutatni neki a laptopon, ezért én örömmel csatlakoztam a konyhába induló Michelle-hez. A vacsorát készítette elő, és miután kezet mostam, segítettem neki hámozni a zöldségeket.

– Kedves vagy, köszönöm – mosolygott rám egy salátát tartva a kezében. – Ezt utálom előre elkészíteni, csak frissen jó.

– Teljesen egyetértek – bólogattam.

– Hallottam, hogy jól főzöl. Nincs egész véletlenül valami tuti, húsos recepted? A fiúk imádnak mindent, ami hizlal és fűszeres.

– A magyar ételek általában ilyenek. De van néhány, ha gondolod, és Josh tart itthon papírt meg tollat, leírhatok néhányat.

– Köszönöm! Teljesen az őrületbe kergetnek már, nem tudok mit kitalálni nekik.

– Erről szerettelek is volna megkérdezni – mondtam, miközben a felszeletelt paradicsomokat beejtettem egy üvegtálba, a mozarellacsíkok mellé. – Hogy bírtál és hogy bírsz ennyi fiúval?

Michelle felnevetett, pont olyan jókedvűen, mint ahogy a fia szokott.

– Eleinte kegyetlen nehéz volt! De aztán megtanultam kezelni, rájöttem a titokra, és azóta sokkal könnyebb. Jó kis csapatot alkotunk. Neked vannak testvéreid?

Mástól, egy másik helyzetben tolakodónak tekintettem volna ezt a kérdést. De itt most helye volt. Elvégre, így szokott lezajlani, ha két család megismerkedik egymással, nem? Én most csak egyedül képviseltem a Lafette-ket, de nem is baj, mert az egyetlen olyan személy, akiről szeretettel beszéltem, és mindig, mindenhol büszke voltam rá, az pont az, akiről szó volt.

– Van egy nővérem. Nagyon közel állunk egymáshoz.

– Itt lakik a városban?

– Igen, most költözött... egy új lakásba. – Elmeséltem, hogy PR menedzser, bár jelenleg új munkahelyet keres, és hogy mennyire csodálatos nő. Michelle érdeklődve hallgatott, néha elmosolyodott. Megkérdezte, milyen kapcsolatot ápolunk a szüleimmel. Egyből észrevette, hogy elborult a kedvem, mert rögtön hozzátette, hogyha kényes, nem kell beszélnem róla, ő igazán megérti. Valahogy sejtettem, hogy saját tapasztalatai lehetnek az érzéssel kapcsolatban. Viszont mégis mondani akartam valamit, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki.

– Nos, a szüleim... Ők nem nagyon törődnek velünk. Apám üzletember, anyám meg éli a fényűző világát mellette. Röviden ennyi.

Michelle nem válaszolt, még a keze is megállt a szeletelésben. Rám nézett, és őszintén, tudtam, hogy a lehető legőszintébben ezt válaszolta:

– Ha bármikor beszélgetni szeretnél, nyugodtan megkereshetsz.

– Köszönöm – bólintottam zavartan.

Hát ilyen lehet egy igazi család. Ők elfogadtak engem, feltétel nélkül, már az első pillanatban, pusztán azért, mert jelenleg az egyik szerettük kedvese voltam. Ki tudja, hogy ez meddig fog tartani, vagy milyen véget ér majd – ebben a pillanatban ők a családjuk egy tagjaként tekintenek rám. Hirtelen sírhatnékom támadt. Esküszöm, hogy nem volt szándékos, csak úgy jött, mint egy nem várt zápor egy nyári napon. Egyik pillanatban még békésen szeletelgettem a paprikákat, a másikban meg le kellett raknom a kést a kezemből, nehogy véletlenül az ujjamat vágjam le. Elfordultam Michelle-től, és kitúrtam a zsebemből egy papírzsepit, hogy kitörölhessem a könnyeimet a szememből. Tudtam, már akkor, hogy felesleges próbálkozás, mit is titkolhatnék egy anya előtt? Gyengének éreztem magam, és utáltam, ha sajnálnak, ezért igyekeztem minél gyorsabban visszanyerni a lelki egyensúlyomat, de nem ment egyszerűen. Kitöröltem egy könnyet, kettő lett helyette.

Eszembe jutott Ő... Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, vagy álmaimban ne jönne elő. Valahogy mindig ott van, itt van velem, annak ellenére, hogy sosem ismerhettem meg. Ő volt az én kincsem, annak ellenére, hogy meg sem született. Hogyan beszélhetnék erről? Hogyan érhetném el, hogy ne akarjak őrülten zokogni, akárhányszor az apró kezekre, a csillogó szemekre, vagy a puha hajacskára gondolok, amelyeket sosem láthattam, csak elképzeltem?

A nappaliból felhangzott a fiúk öblös nevetése, ez pedig észhez térített. Mit csinálok? Mi ez a viselkedés? Nem méltó hozzám. Tíz másodperc alatt összeszedtem magam, és visszafordultam Michelle-hez. Meg sem próbálta leplezni, hogy figyelt engem.

– Én csak... Nem szoktam ilyen lenni. Elnézést.

– Ne szabadkozz.

– De igen, mert most úgy érzem magam, mint...

És akkor megjelent Josh az ajtóban, kuncogva, de amikor meglátott, a könnyek helyét az arcomon, rögtön ő is megváltozott.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva, és elindult felém.

Michelle hamarabb kapcsolt, mint én, felkapta a pulton heverő kést, és mosolyogva, mintha nem történt volna semmi, ezeket a szavakat mondta:

– Macey segíteni akart, és pont a hagymát kapta ki a kosárból. Én szóltam, de makacskodott.

– Igen, őrülten konok – mondta megnyugodva Josh, majd Connor hívására visszament a nappaliba.

– Köszönöm – suttogtam Michelle-nek.

Megértően bólintott, és a következőkben általános dolgokról fecsegtünk, hova jártam suliba, ők hol melóznak, Connor milyen a suliban, ehhez kapcsolódva, el kell mesélnem, hogy egyszer, nem is olyan régen, ígért a lánynak, aki tetszett neki a suliból egy éhezők viadalás dedikált posztert, ha elmegy vele randizni. A lány persze igent mondott, el is mentek bowlingozni, de nem találtak egymásra, viszont a posztert megkapta Josh aláírásával. Jót nevettem ezen, a helyében én is szerveznék ilyen akciókat.

A tradicionális magyar sütim sikert aratott a vacsora után, Michelle ezt a receptet is elkérte. Örültem, hogy tudtam valami újat nyújtani, hogy sikerült meglepnem őket, és kíváncsiak a magyar ételekre. A nagyim rettentően büszke lenne rám, ha tudná. Talán el is mesélem neki.

Mivel Joshnak nem volt mosogatógépe (azzal magyarázta, hogy alig van itthon, és akkor sem főzőcskézik, hanem papíredényekből eszik, két poharat meg igazán el tud mosni ő maga is), segítettem Chrisnek és Connornak elmosogatni. Meglepve tapasztaltam, hogy megoszlott köztük a munka: anyu főz, apuék mosogatnak. Jó kis rendszer! Próbáltak meggyőzni, hogy én vendég vagyok, és ilyesmit nem szabad csinálnom, de hárítottam azzal, hogy kötelességemnek érzem, hogy segítsek. Én is utálom, amikor áthívok magamhoz néhány ismerőst, családtagot, és minden meló rám marad. Egyetértően bólogattak, aztán belemerültek valami számomra ismeretlen témába, én meg mélyen hallgattam.

– Nekem egyébként nagyon tetszett, amit a rádióban mondtál – mondta Connor a nevetésével küzdve. – Vagány volt. Joshnak biztos leesett tőle az álla.

– Azt pedig még most is bánom. Eléggé... elővigyázatlan voltam.

– Szerintem jól sült el. Meg sem ismerkedtek, ha nem mondod azt, amit, nem?

Ez a kérdés eléggé meglepett. Már én is gondolkoztam ilyesmin, de ilyen konkrétan azért nem mondtam ki.

– Nem tudom. Az is lehet, hogy ha nem így alakul, akkor is találkozunk. Csak valamikor máskor, máshogy. Én abban hiszek, hogy vagy így, vagy úgy, vagy ekkor, vagy akkor, de találkozol azzal, akivel kell. És akkor megtörténik, aminek meg kell.

– Érdekes gondolat – mondta Chris. – Az egészen biztos, hogy te nagyon jókor jöttél. Köszönöm, hogy újra mosolyogni látom a fiamat.

És ez volt az a pont, amikor teljesen összezavarodtam. Világossá vált, hogy valamiről nem tudtam, amiről ők azt gondolják, hogy igen. Chris tengernyi hálával a szemében nézett rám, és éreztem, hogy ebben a helyzetben képtelen lennék hazudni neki.

– Én csak... Ő és... Én... – hebegtem-habogtam idegesen, lila gőzöm nem volt arról, hogy mit is mondjak.

– Ezt nem kell megmagyaráznod. Mi csak köszönjük neked, bárhogy is csináltad.

Némán bólintottam, és amíg ők újra kitárgyalták, hogy milyen nagyon vicces volt az eset a rádióban, amit azután ők visszahallgattak a neten, nem is egyszer, és figyelemmel követték a háborúnkat, én azon morfondíroztam, hogy mi a fene az, amiről nem tudok. És miért nem tudom, ha ilyen nagyon fontos. És mikor fogom megtudni. Meg hogy meg kellene kérdeznem Josht, nyíltan, akkor egyszerűbb lenne. Ha úgy érzi, készen áll arra, hogy elmondja, akkor felnőtt emberek módjára megbeszéljük a dolgokat. Ha meg nem, akkor várok. Elvégre, ki más tudhatná nálam jobban, hogy mennyire átkozottul nehéz feltárni a másiknak a lelkedet? Nekem is voltak titkaim, történeteim, amelyeket nem meséltem el neki. Például Rissáról, vagy... vagy valaki másról. Még azt sem meséltem el neki, hogy miért nem merek felülni a Harleyra, de ő türelmesen várt. Várt, hogy megnyíljak. Akkor nekem is kötelességem ezt kivárni, akármiről is legyen szó.

Nem sokkal, miután befejeztük a pakolászást, és legurítottunk még egy pohár bort, következett a családi társasjáték. Két játék közül választhattunk: a szókirakó, meg az activity. Naná, hogy a másodikra szavaztam! Meg a többiek is. Jó játék volt a Scrabble, úgy nagyjából húsz percig, aztán hihetetlenül unalmassá válik. Két csapatot alkottunk, mégpedig úgy, hogy Connor és Josh volt az egyik, mi hárman pedig a másik. Chris biztosított afelől, hogy a fiúk annyira össze vannak már szokva, hogy félszavakból is megértik egymást, ezért ők vannak emberhátrányban.

És a következő másfél órában be is bizonyosodott, hogy mennyire igaza volt. A két tesó úgy magyarázott, rajzolt és mutogatott egymásnak, hogy fél percen belül mindent kitaláltak. Sőt, én olyan szerencsétlen voltam, hogy amikor rabolni lehetett, Josh ki is találta a megfejtést, és elvitt egy csomó pontot. Esélytelen voltam ebben a játékban, de ettől függetlenül élveztem. Nevettünk, magunkon és egymáson egyaránt, egyszerűen jó volt, és visszanézve a néhány órával korábbi szorongásomra és félelmemre, nevethetnékem támadt.

Miután befejeztük a játékot, és lefekvéshez készülődtünk, egy táskányi ruhával bevágtam magam Josh fenti fürdőjébe. Ez legalább pozitívum volt a hangárméretű házban: nem tartottuk vissza egymástól a fürdőszobát. Mielőtt bementem volna, poénkodva leszögeztem, hogy legyen jófiú, és ne jöjjön utánam.

Természetesen nem gondoltam, hogy az ajtó előtt fog rám várni, vagy félmeztelenül a hálóban, de magam is meglepődtem azon, hogy az emeleten sehol sem találtam. A sötét lépcsőfordulóba értem, amikor meghallottam a halk beszélgetésüket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kiről is volt szó... Összeszorult a torkom, és csendben leültem az egyik lépcsőfokra, szorosan a fal mellé húzódva.

– Szerintem vicces – mondta Connor. – Van humora, lehet vele poénkodni. Biztosan sok őrültségben benne lenne!

Nem is tévedtél sokat, gondoltam magamban. Bár meglepett, hogy így együtt, négyesben beszélik meg a dolgot, még levegőt is alig hallhatóan vettem, nehogy véletlenül lemaradjak egy szóról is.

– Vigyáznod kell rá, Josh – mondta Michelle nagyon komolyan. – És ez nem lesz egyszerű feladat.

– Hogy érted? – kérdezte Chris.

– Úgy értem, hogy nem fogja hagyni. De szüksége van rá. Ez a lány... Látod, ugye, hogy mit titkol?

Kihagyott egy ütemet a szívem. Átlátott rajtam. Felismerte a rettegésem. A gyengeségeim. A mellkasomra szorítottam a kezem, mintha azzal megakadályozhattam volna bármit is.

– Rémeket látsz, anya – mondta Connor. – Vagy csak a korábbi rossz tapasztalataid beszélnek belőled. Nekem úgy tűnt, minden rendben van.

– Nézz bele a szemébe, mindenféle elfogultság nélkül – folytatta Michelle, és tudtam, hogy nem Connorhoz intézi a szavait. – Csak nézz bele, és ne arra gondolj, hogy milyen gyönyörű, vagy mennyire jól áll rajta a ruhája.

És aztán következett a csend. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Hallottam, hogy székek csikordulnak a járólapon, ezért visszarohantam Josh szobájába. A szívem még mindig vadul vert, képtelen voltam megnyugodni.

Határozottan nem tetszett ez az új helyzet. A titkaimat, a sokéves fájdalmaimat, amelyek, ezek szerint, kiolvashatóak a szememből, szerettem volna csak saját magamnak megtartani. Most pedig úgy éreztem, hogy azzal, hogy valaki felismerte őket, minden a feje tetejére állt.