És mégis figyelek rád... - XXI.

Sziasztok! :)

Nos, annyit mondanék, hogy... a vége érdekes lesz a fejezetnek. Lehet, hogy sokan erre számítottatok már, vagy úgy voltatok vele, mint Macey, nem tudom, de remélem, megírjátok! :) Továbbra is nagyon-nagyon várom a véleményeiteket, imádom őket olvasni, hetente egyszer mindig megnézem - már ha vannak.

Jó olvasást, jó hétvégét!

Nilla

XXI.

Zene:

THE SCRIPT - If you could see me now

                            "Oh, if you could see me now..."

– Ne akadj ki – kezdte Rissa, miközben hazafelé repültünk, vasárnap este. Ezek a szövegek mindig azt vonták maguk után, hogy kiakadtam. Egyáltalán, minek mond ilyet valaki? Ezzel csak előrevetíti a rosszat. Felkészít rá, ahelyett, hogy egyenesen a képedbe nyomná. Idegesítő szokás. – De csináltam rólatok egy fényképet.
Megköszörültem a torkom, mielőtt rázúdítottam volna a kitörni készülő áradatot, de előkapta a telefonját, és felém fordította a képernyőt. Josh és én. A kanapén. Ma hajnalban, ahogy kiütve alszunk egymás mellett, összegabalyodva.
– Csak azért tettem, mert – folytatta gyorsan Rissa, hogy ne tudjak szóhoz jutni –, akik így alszanak együtt, hát az tuti, hogy jelent valamit.
Bosszúsan összevontam a szemöldököm.
– Azt jelenti, hogy egy kukkoló vagy. És küldd át azt a képet nekem azonnal!
– Oké, máris, de megértetted, hogy mit mondtam?
– Miért, szerinted én csak hindiül értek?
– Nem – nevetett –, de azt próbáltam meg a tudtodra adni, hogy akik csak szórakozni járnak össze, nem viselkednek így egymással. És én láttam, hogy nézett rád.
– Mint egy nőre, aki... – lendültem ellentámadásba, de a nővérem arckifejezését látva gyorsan elhallgattam. Megint olyan őrülten sokat tudó pillantással nézett, miközben lassan ingatta a fejét. Én felhúztam magam a szavain, ő meg nem reagált többet, szóval csendben maradtunk az út hátralévő részében. Hazafelé megálltunk egy kisboltnál, és vettünk egy zacskó tésztát meg instant, tejjel egyszerűen elkészíthető sajtszószt, és hamar összehoztuk vacsinak. Nem sokat teketóriáztunk, hamar elstartoltunk aludni, mert mielőtt hazajöttünk volna, még tettünk egy gigantikus méretű sétát a városban, csak úgy, céltalanul lófrálva.
– Köszönöm a hétvégét – mondta Rissa félálomban, aztán néhány perc múlva, mire kitaláltam, hogy mit válaszoljak, már el is aludt. Valójában én köszöntem neki.

Lassan, de biztosan minden visszaállt a régi kerékvágásba. Nem számítottam arra, hogy a kirándulós hétvége után feltöltöttebb leszek, mint előtte voltam, de így történt. Talán igaz, hogy az élmények által nyerünk energiákat, nem pedig az alvás révén? A történtek ezt igazolták.
Továbbra is jártam Rissához, aki mostanában újra rákapott az olvasásra, kérte, hogy vigyem el neki Az éhezők viadala könyveket is, mert a film után feltétlenül szeretné elolvasni. Jobb lett a viszonyunk, mint bármikor volt előtte. Bár mostanában kevesebbet beszélgettünk, és többet olvastunk egymás mellett, csendben.
Teltek a napok.
Csak nem mondhatnám, hogy pontosan úgy, mint amikor még Josh is a közelben volt. Sajnos már telefonon sem volt egyszerű tartanunk a kapcsolatot, mert állandó rohanásban voltak, egyik helyszínről a másikra, vagy fontos ebédeken és találkozókon vettek részt, kismillió interjút adtak, és maradék szabadidejükben pedig várost néztek. Nem is beszélve az időeltolódásról... Láttam a neten néhány Párizsban készült fotót róla, a kedvencem az, ahol az Eiffel-torony előtt támaszkodik a kezén, nagyon lazán, freestyle-ban. Aztán ökörködik még egy sort a Notre Dame előtt, és ennyi. Semmi személyes. Mondjuk, megmondom őszintén, irigykedtem rájuk. Londonon kívül még sehol nem jártam Európában, és a szó szoros értelmében a szigetek nem is tartoznak a földrészhez, ahová mindennél jobban vágytam. Nem hozott lázba Ausztrália, bár a kengurukat szívesen csekkoltam volna, sem Ázsia, bár tény, hogy megnézném, leginkább Európa érdekelt.
Egyik nap, pont egy héttel azután, hogy hazajöttünk New Yorkból, támadt egy pikáns ötletem. Félretettem az ódzkodásomat a fényképezőgépektől, fehérneműre vetkőztem, és készítettem magamról néhány szexis fényképet. Totál idiótának éreztem magam közben, de hajtott a vágy, hogy valamivel feldobjam a monoton napjainkat. Bár Josh a világ másik felén volt, mégsem gondoltam, hogy néha nem gondolt rám, vagy arra, amit együtt műveltünk. Reméltem, hogy a fotóim meg fogják hozni a várt hatást. Miután felöltöztem és átpörgettem őket, majd kitöröltem, ami nagyon előnytelenül sikeredett, kiválasztottam néhányat, és egy tömörített üzenetben elküldtem. Vagyis vagy három üzenetben ment el, de nem foglalkoztam vele. Készítettem magamnak egy banánturmixot, és azt kortyolgattam a földön ülve, amíg vártam, hogy válaszoljon. Nem telt el addig sok idő...
„Hát ezzel most kiverted a biztosítékot...” – érkezett az első üzenet.
„Az volt a célom.”
„Az, hogy semmi másra ne tudjak gondolni egész nap, csak a csini kis tetoválásaidra?”
Upsz, igaz, Európában még csak délelőtt volt. Mondom, hogy annyira megzavarodtam ettől a távolléttől, hogy nem nagyon koncentráltam a részletekre.
„Kiszabadítanálak a ruháidból...” – el kellett vigyorodnom a pikáns üzenetétől. Nos, ami engem illet, akármi is volt rajta éppen, szívesen letéptem volna róla! Ő még finoman fogalmazott.
„Gyere és tedd meg” – válaszoltam merészen, bár tudtam, hogy ez nem így működik. Nem akkor jön ide, amikor csak akar, mert most sokkal fontosabb dolgai vannak a szexnél, de nem bírtam magammal.
„Még egy hét.”
És ez volt az, amire nem tudtam mit felelni. Igen, én is tudtam, hogy már csak annyi, de akkor, ott ülve a földön, hét nap egy örökkévalóságnak tűnt. Lehetett volna sokkal több is. Csakhogy ez engem nem nyugtatott meg.
Észrevettem bizonyos jeleket magamon, ami nyugtalanná tett. Például a kötődést. Egy olyan ember iránt, aki jelenleg a közelemben sem volt. A vágyat arra, hogy visszajöjjön, és minden szabad percét velem töltse. A kínt, amit az okozott, hogy nem csókolhattam és nem ölelhettem. A gondolatot, amely a közös alvásokkal kecsegtetett. Ez így együtt egyáltalán nem volt oké. Próbáltam kiverni a fejemből, és amikor dolgoztam, úgy nagyjából, sikerült is. Viszont minden más alkalommal, minden egyes helyzetben eszembe jutott, hogy valami történik, amit nem tudok megakadályozni. A gyomromban éreztem az egészet. Ott gyökerezett, onnan indult fel egyenesen a szívemig, ahol lüktetett és sajgott minden egyes magányos lélegzetvétel, majd az agyamig, ahol megrémített és nyugtalanná tett minden egyes kósza gondolat, ami ahhoz kapcsolódott, amit igyekeztem elkerülni.
Egyszerűen zavarodottá tett ez az egész, buta helyzet. Úgy éreztem, hogy senkivel sem tudom megbeszélni. Persze, Rissa ott volt nekem, de attól féltem, hogy megint csak azzal a tipikus nézésével fog illetni, semmi többel, meg bólogat majd, és az egyáltalán nem fog segíteni rajtam. Azt szerettem volna, ha valaki elém áll, és kerek perec megmondja, hogy: figyelj, csajszi, ez és ez a helyzet. Csak ennyi, és nem több. Hát olyan nagy kérés ez?
Soha azelőtt nem éreztem ilyesmit, noha igaz, nem is volt ki iránt. Erre találtam valakit, és nem tudom, hogy mi lenne a megfelelő cselekedet. Lerohanni? Nem, azt semmiképp, nem az én műfajom. Eltűnni, mert berezeltem? Nem is tűnik olyan rossznak, de megbánnám. Őszintének lenni vele? Ha eddig az voltam, általában megszívtam. Mit tehetnék még? Erre a válaszra sajnos magamtól kell rájönnöm, egyetlen film vagy könyv sem súghatja meg, és ez, bárhonnan is nézzük, baromi nehéz dolog.

Pénteken már annyira ki voltam idegileg, hogy áttöltöttem a laptopomra azokat a képeket, amit az első közös éjszakánk alkalmával Josh készített, egy képszerkesztővel egybegyúrtam őket, minden sorba raktam két képet, hat sor lett végül, tizenkét kocka. Gondoltam egy merészet és kinyomtattam, méghozzá két példányban. Az egyiket egy sima, egyszerű képkeretbe raktam és kitettem a pultra, a többi fotó közé. Az összesen Rissával vagyunk, még pici gyerekekként, majd a suli előtt, végül egymás szalagavatóján... Mióta lelépett otthonról, nem is készítettünk közös fotót. Ezen felbuzdulva, ugyanezt a válogatást megszerkesztettem a New York-i fotóinkkal együtt, ezt is két példányban nyomtattam, és beállítottam a többi közé. Sokkal jobban nézett ki.
Később elautókáztam egy közeli kertészetbe, és vettem néhány színes, kisebb-nagyobb szobanövényt, mindegyikről külön gyorstalpalót tartott az ott gyakornokoskodó lány, aki eladta őket nekem. Azért drukkoltam, hogy amíg hazaérek, ne felejtsem el, hogy melyik mennyire szereti a napfényt, és hányszor kell locsolni. Szerettem volna valami életet csempészni a lakásba, és gondoltam, ha növényeket hozok, az jót fog tenni. Igazam is lett: kicsit át kellett rendeznem a nappalit, ahol elhelyeztem őket, de a hatás megért mindenféle fáradozást.
Kényelmesen huppantam le az egyik fotelbe, miközben a hangszórókból szólt a Nickelback, a sütőből pedig a kedvenc vaníliás édességem illatozott, amit két bútor tologatása közben raktam be száznyolcvan fokra sülni. Ezek a hétköznapi dolgok hiányoztak leginkább az életemből. Egy sütemény, egy cserepes virág, egy új fénykép... Ez mind-mind egyszerűnek tűnik, de amikor minden szürke és kilátástalan, akkor jön rá az ember, hogy az apróságok számítanak igazán. Hogy reggel mosolyogva ébredsz fel. Hogy kíváncsian pillantasz a telefon képernyőjére, nem szalasztottál-e el egy hívást. Hogy dudorászva sütsz, miközben átrendezed a lakásod. Ebből áll az élet, döbbentem rá.
Megcsörrent a telefon, amitől ijedtemben ugrottam egyet – úgy rezgett az asztalon, hogy az tényleg ijesztő volt. Felvettem, Josh volt az.
– Mit érdemel az a bűnös, aki után egész héten úgy vágyakoztam, hogy majd’ beleőrültem? – mondta köszönés nélkül.
– Nem is tudom, mi lenne megfelelő büntetés!
– Nekem azért lennének ötleteim – kuncogott. – De nem szeretném telefonon elmesélni... Nem engedsz be?
Az agyam még nem is kapcsolt, talán el sem merte hinni, ami történik, de a testem már cselekedett. Rohantam ajtót nyitni, még majdnem fel is buktam a szőnyeg szélében, de ez most a legkevésbé sem izgatott.
– Josh! – Ott állt velem szemben, teljes életnagyságban. Napszemüveg és baseballsapka fedte az arcát, de tényleg ő volt az.
Beengedtem, magához ölelt, és akkor éreztem, hogy annyi hosszú, morfondírozással teli nap után, végre kiteljesedett a világ. Beszívtam a friss, mentás illatát, és hálát adtam a sorsnak, hogy ott lehetek, akkor és vele.
– Nagyon hiányoztál – mondta halkan, amikor elengedett. Gyorsan a konyhába rohantam, megnéztem a sütit, amit néhány percen belül késznek is nyilváníthattam.
– Milyen volt? Mesélj!
Felnevetett, amint ismertettem vele a követelésemet. Egyszerűen képtelen voltam levakarni a vigyort az arcomról.
– Mindjárt – mondta, majd átnyújtott egy kis csomagot, amit első meglepetésemben észre sem vettem. – Neked hoztam.
– Óh! Hát... köszönöm – szégyenlősen elvettem a zacskót, és egy nagyon gyors puszit nyomtam az ajkára.
Hamar kibontottam: egy dobozt találtam benne. Azt is felnyitottam, és akkor megláttam egy ezüst karkötőt, különböző medálokkal díszítve. Ott csillogott rajta az Eiffel-torony, a Big Ben, a Szabadság-szobor, a Pisai ferde torony, egy autó meg egy repülőgép. Sokáig forgattam a kezeim között, minden egyes darabot megcsodálva, amíg Josh fel nem kapcsolta a bal csuklómra.
– Imádom – suttogtam, és egy „nagyon köszönöm csókkal” háláltam meg.
Kivettem a sütit a sütőből, és amíg kihűlt, teljes átéléssel, maximális kíváncsisággal hallgattam a történeteit. Mesélt az őrületről, ami a film kapcsán kialakult, hogy mennyi minden megváltozott néhány nap alatt, a filmszakmáról, a kritikákról, a gratulációkról, és a sikítozó rajongókról, meg a sok szeretetről, amit tőlük kapott. A végén pedig megint megemlítette, hogy egyetlen oka volt, hogy nem volt tökéletes, és azt pedig a hiányom okozta. Az én hiányom! Izgalomba hozott a kijelentésével, arra gondoltam, hogy itt lenne az ideje borítani a bilit, de mint oly sokszor, megint túl sokáig lamentáltam, és Josh megelőzött.
Nem beszélt tovább, valami sokkal érdekesebb dolgot művelt az ajkaival: engem csókolt, ahol ért. Hamar megszabadítottam a pólójától, ő meg az enyémtől engem, és éppen, amikor kezdtünk volna igazán belejönni a dolgokba, amikor úgy kaptunk egymás után, mint a szomjazó az éltető víz után, egy rövid pillanatra elhúzódott tőlem.
– Légy a... – kezdte, de egy gyors csókkal elhallgattattam.
– Bármi leszek a kedvedért – búgtam megrészegülve a vágytól, ami hajtott hozzá egyre és egyre közelebb.
– ... a barátnőm – fejezte be a mondatát.
Na, és ekkor, képletesen persze, meghallottam az államat koppanni a padlón.