És mégis figyelek rád... - XIX.

Sziasztok! :))

Láttam, hogy azért nagyjából tetszett nektek az előző fejezet, ennek örülök! :D Hoztam most még egyet, ami New Yorkhoz köthető, és én nagyon-nagyon szerettem írni! Remélem, ti is ennyire szeretitek majd olvasni :)

Jó szórakozást hozzá, jövőhét végén jövök!

Nilla

U.I.: a blogot óriási megtiszteltetés érte, mert bekerült Ella Fisher Wings válogatásába, ami az általa legjobban kedvelt blogokat, történeteket gyűjti össze. Köszönöm szépen, milliószor!

XIX.

Zene:

JAY Z - Empire state of mind

                                       "I love you, New York!"

Josh elutazott. És bár nehezemre esett beismerni, nehezebb lett nélküle az élet. Valahogy megnyugtatott, hogy állandóan a közelemben volt, hívhattam, ha kellett, és ő is engem. De most... valami egészen elképesztő módon lettek üresek a napjaim. És oké, nem azt mondom, hogy nem csináltam semmit, vagy nem találtam a helyem, egyszerűen csak tudtam, hogy az az izgalmas plusz, ami eddig átszőtte a napokat, mostantól egy darabig hiányozni fog belőle. Persze, New York tartotta bennem a lelket, és már csak néhány napot kellett várni addig. Utolsó próbálkozásként hoztam fel a témát a nővéremnek, nem számítva arra, hogy igent mond, viszont útközben a kezembe került a jolly joker.

– Nem – ismételte legalább húszadszorra Rissa, amikor megkérdeztem. Nem érdekelt most különösebben a módszer, könyörgőre fogtam. De akkor is egyre csak ezt hajtotta: – nem.

És akkor megjött az isteni ihlet. Meséltem már neki arról a bizonyos éjszakáról Joshsal, de nem tudta a teljes sztorit, viszont biztos voltam benne, hogy epekedik a részletek után.

– Kár – játszottam a szerepem. – Mert gondoltam, elmesélném, milyen éjszakát is töltöttem Johannával...

Rögtön tágra nyíltak a szemei! Félig felvonta a szemöldökét, és sürgető pillantással nézett rám, de most én voltam az, aki nemet intett a fejével.

– Gonosz dög – suttogta, majd néhány percnyi ádáz farkasszemnézés után, az asztalán lévő táskájáért nyúlt. Hirtelen arra gondoltam, hogy na, most végem van, előveszi az igazságszérumot és kész, a tervemnek lőttek, de a dolgok jobban alakultak, mint azt gondoltam volna.

Rissa beletúrt a táskába, majd néhány másodpercnyi matatás után felmutatta a... bankkártyáját. Megráztam a fejemet.

– Máshogy pedig nem megyek el veled – jelentette ki kategorikusan. – Kompromisszum. Ugyan, Macey. Tudod, hogy van pénzem.

Tudtam hát. Csak kicsit sem érdekelt. Mielőtt nem csúszott volna le teljesen, Rissa menő PR menedzser volt, csak aztán beütött a krach.

– Akkor sem.

– Jól van, akkor egyedül mész.

Fel tudtam volna robbanni idegességemben. Hogy lehetett ennyire makacs? Ebben hasonlítottunk egymásra, méghozzá száz százalékig. Mindketten ugyanolyan konokok voltunk. Most mi a fontosabb? Hogy nekem legyen igazam, vagy hogy együtt menjünk? Nagy dilemma.

– Csak a saját repülőjegyedet – sziszegtem összeszorított ajkakkal.

– Nem. A miénket.

Csoda, hogy nem áramlott ki a gőz a fülemen, annyira mérges voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy lemondom az egészet, aztán meg gyorsan arra jutottam, hogy nagyon megbánnám.

– De csak azokat – csikorogtam.

– Csakis azokat.

Megbeszéltük, hogy holnap este, azaz csütörtökön hazajön velem, péntek délutánig lelkiekben felkészül az utazásra, és este elindulunk. Szombaton belevetjük magunkat a városba, este moziba megyünk, és vasárnap estig szintén beleveszünk a nagy almába, majd visszarepülünk Bostonba. Rissa hétfőn megy vissza a központba, én pedig indulok dolgozni, kora hajnalban, de kit érdekel, amikor valószínűleg életem egyik legjobb hétvégéjét tudhatom majd a hátam mögött? Ez megér néhány óra nem-alvást!

Csupán annyi dolgom volt, hogy kivárjam.

Amikor pénteken hazaértem, arra számítottam, hogy a nővéremet maga alatt fogom találni, teljesen összezuhanva a ténytől, hogy ki kell mozdulnia a jól ismert világából, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egész nap szörnyen féltettem, kértem is reggel, hogy jöjjön velem be a rádióba inkább, de elküldött Kaliforniába, hogy ilyen korán fel mertem ébreszteni. Hát, mondjuk megértettem. Ezek után minden reklámban felhívtam, hogy mi a helyzet, mit csinál, nincs-e szüksége valamire, de azt felelte, hogy ne aggódjak, minden oké. Azt egy szóval sem említette, hogy nem volt otthon! Meg is őrültem volna az aggodalomtól, ha tudom.

– Egy kicsit kiruccantam – mondta kuncogva, és az ágyamon sorakozó papírszatyrokra mutatott. Vásárolni volt. Egyedül. És túlélte. Úristen!

– Hogy mit csináltál?

– Most miért nézel így rám, én is ebben a városban éltem! Nem vesztem el, és beszereztem néhány cuccot a hétvégére. Meg ettem egy csomó gyorskaját! – csillant fel a szeme.

Nos, igen. Meséltem már erről a mániájáról, ugye? Még nálam is nagyobb rabja volt az egészségtelen ételeknek, ami azért elég nagy szó.

Amíg letusoltam, megkértem, hogy csináljon nekem néhány melegszendvicset, és amíg ő zuhanyozott utánam, gyorsan magamba erőltettem őket. Egyáltalán nem voltam éhes, de egész nap nem ettem az aggódás miatt, és kénytelen voltam egy kis energiát magamba tankolni. Mire végzett, megebédeltem, és sorra kiszedtem a ruhákat, amiket vásárolt. Csinosak, szexisek és méregdrágák. Forgattam a szememet, hogy Rissa mekkora pazarló lett, de ő csak lazán megvonta a vállát. Végül is, nem sokszor került ki a steril környezetből, nem sokszor tehetett ilyet, úgyhogy megértettem. Csak elsőre ugrott kétszázra a pulzusom.

– Melyiket veszed fel? – kérdeztem.

Egy fekete, szorosan a testhez simuló miniruhára mutatott, amelynek a felsőrészét könyékig hálós anyag adta, amiből apró rózsák vonalai rajzolódtak ki. Gyönyörű volt. Ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, de mióta behordtam neki a központba mindenféle kaját, hízott néhány kilót, és sokkal jobban nézett ki tőle. Most körülbelül úgy festett, mint a Victoria’s Secret egyik modellje. Az anorexiáshoz képest óriási előrelépés. Ezek után én is megmutattam neki az én szürke-rózsaszín ruhámat, amitől odáig volt meg vissza. Tény, hogy amikor felpróbáltuk a ruhákat, és beálltunk a tükör elé, hogy megnézzük magunkat, egyikünk sem számított arra, hogy ennyire dögös összkép fogadja. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra, most viszont mindketten őrülten jól festettünk – mondom ezt mindenféle elfogultság nélkül. Rissa kölcsönkérte a ruhához az egyik gladiátor szandálom, az egyetlen Jimmy Choo darabomat. Szívesen adtam neki kölcsön, mert mostanában nem szerettem azt a cipőt, csak azért vettem meg anno, mert rám jött a divatmánia. Sosem rajongtam a világmárkákért, azt a néhány hónapot kivéve. Nem voltam rá büszke.

Ezután visszaöltöztünk farmersortba meg egyszerű, vicces feliratú pólóba, teledobáltuk a bőröndjeinket ruhával, cipővel, testápolóval meg hasonló női cuccokkal, és taxival kivitettük magunkat a reptérre. Még az előtt odaértünk, ahogy be kellett volna csekkolnunk, ezért beültünk egy kávézóba, és két egymás melletti gépen neteztünk. Rissa megnézte a szállodát, ahová szobát foglaltam, én pedig azt gugliztam, hogy miket nézzünk meg első este. Túl sok érdekesség, látványosság akadt, időnk viszont túl kevés. De nem csüggedtem, úgy döntöttem, inkább aludni nem fogok, mintsem inkább ne szívjam magamba ezt a csodálatos várost.

És ahogy felültünk a gépre, én az ablak mellett, Rissa meg mellettem, tudtam, hogy eddig menekülhettem meg a kérdezősködése elől. Most, hogy akadt néhány percünk, rögtön felém fordult, és halkan, hogy még véletlenül se hallja meg más, ezeket a szavakat sutyorogta:

– Milyen volt vele?

– Ahw, hát – sóhajtottam. – Olyan, hogy azóta másra sem tudok gondolni...

Rissa arcán megjelent egy perverz mosoly, esküszöm!

– Szóval, jó volt vele. Bár ebben biztos voltam.

– A jó az nem kifejezés. Meglepődött hogy mennyire, hmm... Laza vagyok.

– Perverz, úgy érted.

Aprót bólintottam, ő meg felkuncogott. Éreztem, hogy melegem lesz, már csak attól is, hogy arról beszélgetünk, ami kettőnk közt történt Joshsal. Na, nem a szégyenlősségtől, hanem mert elborult az agyam, ahogy bizonyos képek megzúgatták az elmémet.

– Hányszor? – folytatta a vallatást Rissa.

– Öhm... Este kétszer. És aztán reggel...

– Nem vittétek túlzásba.

Meglepetten néztem rá.

– Tizenkét óra alatt? Amiből nyolcat átaludtunk?

– Oké, igaz – nevetett tovább.

Repültem már néhányszor New Yorkba, de az út még sosem telt el ennyire gyorsan. Még akkor sem, amikor egy letehetetlen könyvet vittem magammal, és csak azért emeltem fel a fejemet a lapokból, hogy gyönyörködjem az alattunk elterülő városban. New York elképesztő volt a levegőből, bár ha jobban belegondolok, akkor az a város honnan nem az? Egyedül csak azért nem éltem ott, mert néha sajnos túl sok is volt belőle, egy ekkora metropoliszt bírni kell. Én pedig nem tartoztam a hardcore városlakók közé.

Sárga taxival – naná, mi mással? – mentünk a szállodába, és végig úgy viselkedtünk, mint két viháncoló tini, akik életük első nyaralását töltik külön a szüleiktől. Rissa még ki is hajolt az autóból a napfénytetőn, és azt kiabálta, hogy „MEGZABÁLOM A NAGY ALMÁT!”. Szakadtam mellette a nevetéstől, és én is lehúztam a mellettem lévő ablakot, amikor a kocsi piroshoz ért a Times Square-nél. Az emberek, akik átsuhantak a zebrán, integettek is nekünk, sőt egy srác egy közeli autóból kihajolva fel akart szedni minket. Tizenöt másodpercig ismertük csupán, ám az idő alatt mégis jó volt elhinni, hogy bármi történhet köztünk, vagy akár ő lehet életem szerelme.

Bejelentkeztünk a hotelben, letettük a cuccainkat, aztán elmentünk pisilni, és két hot-dog kíséretében tettünk egy sétát a Central Parkban. Már sötét volt, szóval nem tartózkodtunk a környéken sokáig, mivel elég sok rossz sztori kezdődött úgy, hogy „sötétedés után a Central Parkban...”

Végül az Empire State Buildingnél kötöttünk ki. Gyümölcsös jégkását vásároltunk az egyik sarkon, míg a másikon „I ♥ NYC” feliratú pólókat, és elbújtunk a bódé mögött, hogy átvehessük. Ami eredetileg rajtunk volt, azt a derekunkra kötöttük, és a szívecskés tucatpóló volt a viseletünk, míg a miriádnyi fénnyel kivilágított, százkét emeletes kultépületben gyönyörködtünk. Ez a hely, amit már annyi ember látott annyi szegmenséből a világnak, valami egészen újat jelentett nekünk. Egy új élet kezdetét. Hitet. Reményt. Miközben ott álltunk az óriás lábánál, és csak bámultunk felfelé, bámultunk addig, amíg el nem zsibbadt a nyakunk, Rissa ujjai óvatosan az enyémre fonódtak. Megszorítottam a kezét, mert az, ami éppen történt velünk, csodálatos volt. Sok idő telt el, hogy tehetetlenül kapálózva, megbénulva a félelemtől, kerestük egymást. Sok idő telt el, és ott ültünk nap mint nap, ugyanabban a szobában, keresve önmagunkat és a másikat, de nem találtuk. Aztán néhány héttel ezelőtt történt valami. És most itt álltunk, a világ majdnem legnagyobb városának a legmagasabb épülete előtt, egymás kezét fogva, biztosra véve azt, hogy létezik még csoda a földön. És éppen átéljük.