És mégis figyelek rád... - XVIII.

Sziasztok!

Nos, akkor felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy EZ A RÉSZ ERŐSEN PIROS KARIKÁS, azaz elég fűtött, forró jeleneteket tartalmaz. :D Hát, elég bevezető volt? :D Akkor jó olvasást hozzá! Hamarosan átköltözöm Európa másik felére, és akkor majd újra aktív leszek, itt veletek, kiteszek mindenkit, aki cserét kér, és válaszolok a véleményekre is. Hiányoztok! De hamarosan nyár, egy új élet. :D Mindenkinek szép hétvégét, puszi :)

Nilla, Erika

XVIII.

Zene:

 ROAD - Nem kell más

                                       "Jó a kocsiban a kádban, a fűben, az előszobában..."

Úgy telt el egy hét, hogy szinte észre sem vettem. A fordított műszak után rengeteg munkát kaptunk, még Rissához is csak háromszor tudtam elmenni a szokásos öt helyett. Persze, ez egyáltalán nem viselte meg, sőt még örült is neki. Hát ezen eléggé meglepődtem, mit ne mondjak. Nem számítottam arra, hogy a nővérem azt fogja mondani, csakis némi humorral ugyan, hogy „örült, hogy megszabadult tőlem”.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott toporgok azon a hétvégén, amit Josh a turné előtt utoljára a városban tölt. Először a nyugati partra utaznak, természetesen az angyalok városában mutatják be Az éhezők viadalát, aztán jönnek vissza a keleti partra. Igen, New York, amiről még mindig nem sikerült meggyőznöm a nővéremet. Elég kilátástalannak tűnt a helyzet, tekintve, hogy egy egész hetem maradt csak a meggyőzésére, de nem adtam fel. Nem adhattam fel!
Sok minden megváltozott az utóbbi napokban, de én csak abban voltam biztos, hogy szeretném az utolsó éjszakát (vagy az utolsó előttit, amennyiben Joshnak más tervei vannak), vele tölteni. Kettesben. Nálam. Reméltem, hogy nem fog elutasítani, már csak azt nem tudtam, hogyan hozzam fel neki a témát. Péntek, verőfényes délután volt, és aznap még telefonon sem beszéltünk. Tegnap igen, de akkor szóba sem tudtam hozni a dolgot.
Végül, tíz perc iszonyatos vergődés, mérlegelés és hajtépés után (újabban rászoktam, hogy amikor ideges vagyok, húzogatom a copfomat, mintha tépkedném) eldöntöttem, hogy telefonálok.
Egy csörgés. Kettő. Három.
És akkor felvette.
– Hé! Csak gondoltam, szólok, mielőtt máshogy terveznél, hooogy... Holnap este programod van. Egész estés.
– Hú, Macey, imádnám a tervet, de sajnos nem jó. Holnap egy-két dolgot el kell rendeznem az utazás előtt, és...
Csalódottan hunytam be a szemem. Nos, nem a legjobb taktikát választottam. De hát mit is gondoltam? Így rátörni valakire? Természetes, hogy megvan a saját élete, programjai, ritmusa. Abban a percben utáltam magam, amiért nem voltam képes máshogy viselkedni. Ez kellett még csak.
– Oké, nem gáz, akkor majd ha visszajössz, találkozunk.
Még mindig nem szóltam neki New Yorkról, de ezek szerint lehet, hogy nem is fogok elmenni. Hirtelen elment a kedvem mindentől.
– De, Macey...
– Nehogy szabadkozni kezdj, nincs semmi gáz! Akkor később.
És letettük, én pedig bambultam magam elé hosszan, míg végül úgy döntöttem, nem szomorkodom tovább, hanem eltöltök magammal egy lustálkodós pénteket, fagyival meg romantikus filmekkel. Nem teljesen az az elképzelés, ahogy a legszívesebben tölteném az időmet, de határozottan nem rossz.
Átöltöztem egy vékony, itthoni harisnyába, meg a kedvenc szürke, bő pólómba, amire egy hatalmas, festett Madonna arcképet nyomtak, és mivel kilógnak belőle a vállaim, kis pántok tartják. Egy turkálóban vettem, talán öt vagy hat évvel ezelőtt, és rögtön beleestem. Akkoriban pont ilyen volt a stílusom.
Kiterülve néztem a Levelek Júliának című fantasztikus alkotást, amikor elnyomott az álom. Említettem már, hogy egy feszített tempójú héten voltam túl?
A következő, amire Amanda Seyfried után emlékszem, az az, hogy időközben beesteledett, és elfelejtettem becsukni az ablakomat. Csak remélni mertem, hogy nem jött be rajta semmiféle bogár, vagy rovar, mert akkor sikítok. Erre mind aközben jöttem rá, amíg kislattyogtam ajtót nyitni, ugyanis az ütemes, ritmusos kopogás rázott fel a legmélyebb álmomból. A szememet dörzsölgetve nyitottam ajtót, ezért azt hittem, hogy rosszul látok, amikor Josh állt a küszöbön.
– Őőő... – nyögtem ki nagyon értelmesen.
– Ááá? – kérdezett vissza nagyon értelmesen.
Arrébb léptem az útból, hogy be tudjon jönni, majd becsuktam az ajtót. Még mindig elég homályosan láttam, és el tudtam képzelni, milyen szörnyen is nézhetek ki, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, és Josh felé fordultam.
– Segíthetek valamiben?
Hogy jutott eszembe pont ezt megkérdezni? Tejóég! Biztos vagyok benne, hogy valamikor megőrültem, csak nem vettem észre. Meg is lepődött a kérdésen, de jól leplezte.
– Hát... Szeretnék beszélni veled.
– Rendben, hallgatlak. Kérsz egy kávét?
– Nem, köszönöm.
Én azért csináltam magamnak, amíg ő ott toporgott a konyhában, és lendületesen megfőztem egy ultranagy adag kávét. Szentül hittem, hogy mire megiszom, legalább kisimul az arcom. Nagyon gázul nézhettem ki.
– Nem akartalak lerázni.
Áh, szóval innen fújt a szél. Próbáltam elfelejteni azt a korábbi kis kínos jelenetet, de Josh nem engedte. Most jön majd az a szöveg, hogy „nagyon kedves lány vagy, de jobb lesz, ha ezt befejezzük”? Szívesen félbeszakítottam volna, de valami biztatott, sőt rám parancsolt odabent, a szívem környékén, hogy hallgassam végig.
Átmentünk a nappaliba, és leültünk az egymással szemben lévő nagy fotelekbe. Felhúztam a lábam, és a bögrém köré fontam az ujjaimat, hogy átjárja őket a meleg. Nem fáztam, csak így esett jól.
– Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy csak holnap este nem érek rá...
– És?
– ...
– Óh! – esett le hirtelen. – Izé...
Na, ettől rögtön más színben láttam a dolgokat! Josh mintha kicsit zavarba jött volna a reakciómtól, de egyelőre nem akart fejvesztve menekülni előlem, és ezt jó jelnek tekintettem. Csak most mi a francot mondjak?
– Arra gondoltam – kezdtem magyarázni végül –, hogy csinálhatnánk valami közös programot, vacsi, vagy ilyesmi, de én azután nem főztem.
Lehúzta a farmerdzsekijét, és lazán dobta át a kanapéra. Ó, anyám. Josh azon kevesek egyike, akinek jól áll ez a kilencvenes évekből importált ruhadarab. Sőt, nagyon jól állt neki. De azért nélküle mégiscsak jobb volt.
– Rendelünk piazzuhh-t?
– Pardon?
Még a fülem sem nyílt ki teljesen, vagy tényleg azt mondta, hogy piazzuhh? És különben is, az meg mi a jó fene?
– Ja, igen. – Megint az a széles mosoly ült ki az arcára, amitől az embernek szintén a füléig szaladt a szája. Ez a srác úgy tudott mosolyogni, hogy attól jobb lett az élet. Még ha csupán tíz másodpercre is. – Ez a pizzát jelenti nálam.
– Már túl elterjedt, mi? – ráztam meg óvatosan a fejem. Humor? Á, dehogy!
– Nem, csak szeretek új neveket adni a dolgoknak. – Előkapta a mobilját, azt, amin állandóan csevegünk, amiről állandóan ír és hív, majd tárcsázott egy pizzázót, és miközben lediktálta a részleteket, lejelelte nekem, hogy sonkás-gombás-kukoricás jó lesz-e. Vicces jelenet volt, csak azért nem folyt a könnyem a nevetéstől, mert még túl kevés idő telt el az ébredésem óta. Támadt egy érdekes ötletem, és a telefonjára pillantottam, amit épp készült a zsebébe süllyeszteni.
– Figyelj... Lehetne egy kérésem? Ne nézz hülyének, csak... Megnézhetném a mobilod?
Hát, hülyének nézett. Na, jó, vagyis nem teljesen annak, de elég értetlenül nézett rám. Aztán elnevette magát, és átnyújtotta a kis készüléket.
– Nem turkálni akarok, esküszöm! Csak megnézni a zenéidet, ilyesmi.
– Arra inkább az iPodom lenne megfelelő, de azt nem hoztam magammal. Csak a tizede van ezen, körülbelül.
Sima, egyszerű fekete háttér fogadott, semmi extravagáns háttérkép, vagy téma. Végigpörgettem gyorsan a zenéinek a listáját, ami tényleg nem volt sok. Egy R&B album, egy blues meg egy underground. Ha Rolling Stones lett volna, azt sose bocsátom meg.
Belém bújt a kisördög, és úgy döntöttem, hogy megnézem a fotóit is. Jól van, rendben, csúnya dolog, méghozzá nagyon, de kíváncsi voltam, mik lehetnek ott. Nos... Bárcsak ne lettem volna kíváncsi.
Néhány fénykép egy kutyusról, a Harleyról és rólam... Kettő rólam, az egyik a netről mentett, amit a Facebookra raktam fel profilképnek, a másik sunyiban készített, a forgatási napon.
– Na, mi az? – kérdezte Josh, mert látta, hogy egy picit elsápadtam. – Mit találtál?
– Hümm... magamat?
– Ó, az csak azért van, hogy a hívásokhoz be tudjam tenni. – Rezzenéstelen arccal mondta, nem is látszott rajta, hogy zavarba hoztam volna, vagy bármi. Még kicsit mosolygott is. Nem is értem, én miért lepődtem meg rajta ennyire, de... Gyorsan kiléptem, és visszaadtam neki. Nem akartam megkérdőjelezni, hogy akkor ugyan minek kettő, és miért készített paparazzi fotót, amikor tudja, hogy utálom, de inkább ráharaptam a nyelvemre, mintsem kimondjam.
– Rólad miért nincs? Vagy... bármi másról?
– Semmi személyes, ezt hamar megtanultam. – Nem értettem, ezért folytatta. – Ha véletlenül elhagyom vagy eltűnik, ne találjon benne senki semmit.
– Ó! Ez igaz. Bár nem lehet könnyű. Legalábbis én már hozzászoktam, hogy mindent eltároljak. Kihullana a hajam, ha a kedvenc dolgaimat ki kéne törölnöm.
Huncutul, bitang szexisen elmosolyodott.
– Megnézhetem?
– Hát, ha megtalálod, egész nyugodtan.
Fogalmam sem volt, hogy délután hová tettem le a kis ketyerét, de Josh leleményes volt, megcsörgetett, és a hang irányába indult keresni. Egyébként a hálószobában találta meg (!), az összetúrt ágyneműben (!!).
Visszaült velem szembe, és kezébe vette a kis fehér Blackberryt, majd átszellemülten nyomogatta, néhol pedig elmosolyodott. Aztán hirtelen rám nézett, felém tartva a képernyőt, és ezt kérdezte:
– Neked van képed erről a...? – Nem fejezte be a mondatot, de rájöttem, hogy kiről beszél, hát persze. A képről Xavier vigyorgott rám csábosnak szánt mosollyal.
– Mielőtt még megkérdeznéd, nem én csináltam. Nem tudtam egyébként, hogy van.
– Hát hogyne – bólintott azzal a „hát persze hogy nem hiszem el” vigyorral. – És rólam meg nincs?
Ekkor szembefordította magával a telefon kameráját, és különböző pózokban lefotózta magát. Vigyorgott, grimaszolt, komolyan nézett, alulról nézett, felülről nézett, őrülten vicces volt.
Aztán hirtelen felugrott, még átgondolni sem volt időm, hogy vajon mit akar, amikor mellém ült, közel hajolt az arcomhoz, és készített rólunk egy sorozatot.
– Hé! – ripakodtam rá, miközben felé fordultam. – Ezt nem teheted meg!
– Már megtettem, szóval...
– Azonnal add ide. – Egyáltalán nem hallgatott rám, felvonta a fél szemöldökét, és a háta mögé dugta a telefonomat. Utánakaptam, de csak annyit értem el vele, hogy közelebb kerültem hozzá. – Nem játszunk ilyet. Kérlek, add ide.
– Csak ha elveszed – suttogta az arcomba.
Megint utánanyúltam, de ezúttal felemelte a kezét, és nekem is fel kellett húzódnom. Nem vettem észre, hogy az ajkai vészesen közel kerültek az enyémhez. Nyújtózkodtam még egyet-kettőt, aztán már egyáltalán nem érdekelt a hülye telefon, meg a még hülyébb fotó, mert megéreztem az ajkát az ajkamon. Olyan hevesen kaptam rá a csókunkra, hogy még magam is meglepődtem. Mintha elvonásból ébredtem volna. Csak még többet és még többet akartam, haraptam az ajkát, beszívtam az ajkát, és a végén már azon kaptam magam, hogy a pólója alatt matatok. Ő meg az enyém alatt.
– Elég régóta várok már erre – állapította meg, amikor egy kicsit elhúzódott tőlem.
– Ahogy én is.
Hitetlenül elmosolyodott, és a figyelmét a nyakamra meg a felsőből kilógó vállaimra irányította. Kínzó volt, ahogy simogatott, ahogy csókolgatott, ahogy csak kóstolgatott, mielőtt igazán belém harapott volna.
Megjött a pizzafutár, és egy rövid időre véget vetett a delíriumnak. Josh felpattant a fotelból, az ajtóhoz menet megigazította a ruháját, majd gyorsan lerendezte az ügyet, és a hatalmas papírdobozt a pultra tette. Hirtelen egyikünket sem érdekelte már a „piazzuhh”.
Én még a fotelben ültem, próbáltam rendezni a gondolataimat, amikor Josh felém nyújtotta a bal kezét, amelyiken a tetoválása is van. Odanyújtottam neki az enyémet, összefűzte az ujjainkat, majd lassan a hálószobába vezetett, és bezárta mögöttem az ajtót.
– Innen már nem menekülsz – mormolta úgy a szavakat, mint egy ragadozó a prédája felfalása előtt. Őszintén reméltem, hogy mi azt a részt azért kihagyjuk!
– Nem is akarok. – Belekapaszkodtam a pólója aljába, és könnyedén lehúztam róla. Egymással szemben álltunk, ő nem mozdult, én viszont végigsimítottam a tenyeremet a széles, karmolnivaló vállain, az izmos karjain, aztán a mellkasán és a hasán. Olyan finoman érintettem, hogy kirázta tőle a hideg. Bár égtem a vágytól, nem akartam durva lenni, most leginkább az élvezetre fektettem a hangsúlyt. Maximum repetázunk.
Az övcsatjára siklott a kezem, amitől halkan felszisszent, de nem állított le. Hagyta, hadd csatoljam ki, majd a farmere gombját is kibújtattam a lyukból. Miután elvettem a kezem, erősen lerúgta magáról a nadrágját, majd kilépett belőle, és valahova arrébb lökte a lábunk alól. Egy fehér boxeralsóban állt előttem, és úgy kívántam, hogy majd’ megvesztem. Újra végighúztam az izmain a kezem, és éreztem, hogy megfeszülnek a bőre alatt az érintésemtől. Ő is kívánt engem.
Finoman lehúzta a vékony pántot először a jobb, majd a bal vállamról. Hagytam. A keze néha-néha a nyakamra meg a hajamba tévedt, olyankor halkan felsóhajtottam. Bárhol érintett meg, lángoltam utána, és egyre csak többet akartam.
Nem cicózott sokat, a madonnás felső pillanatokon belül a földön landolt. Áldottam a szerencsémet, hogy egyforma bugyit és melltartót vettem fel, mert természetemből adódóan utáltam, ha nem passzoltak össze.
Beleakasztotta az ujjait a harisnyám tetejébe, és így húzott magához közelebb. Megcsókolt, de ezúttal kevésbé hevesen, inkább tüzesnek mondanám. Olyan volt az a csók, amitől az ember lánya eldobja az agyát.
És elkezdte lefelé húzni a ruhadarabot, de igen lassan ment, úgyhogy segítettem neki. Ott álltam előtte, majdnem teljes valómban, ruha nélkül, ő pedig... visszabámult rám, pont úgy, ahogy én az előbb. Csak nézett és nézett, de nem ért hozzám. Amikor meglátta a csípőmön lévő tetoválásokat, kajánul elvigyorodott.
Valahogy az ágyra kerültem, ő pedig valahogy fölém került. Végigcsókolta a nyakamat, a vállamat, aztán a melleimet, de még nem kapcsolta ki a melltartót, és végül a pillangós tetoválásomat. Ott hosszan elidőzött, megsimogatta a három lepkét, aztán a másik oldalon a kis szívet.
– Ennél szexibb dolgot még életemben nem láttam – mondta, miközben puszikat lehelt rájuk. Bár ebben a helyzetben nem akartam beszélgetni, mégis kiszaladt a számon.
– Nemcsak ott vannak...
Úgy gondoltam, segítek neki a keresésben, ezért feltérdeltem és megfordultam. Ő mögöttem térdelt, a keze óvatosan csúszott le a derekamon lévő rajzig. Ott egy körülbelül tizenöt centis felirat fogadta, gyönyörű, gördülő és sokfelé kunkorodó betűkből. „Semmi sem győz le” – ezt varrattam oda, miután a nővérem túlélte a túladagolást.
– Egy kicsit lejjebb – suttogtam hátra neki a vállam fölött. Sejtettem, hogy az utolsó, legmerészebb rajzocskám sikert fog aratni.
Ugyanis a fenekemet egy apró, nonfiguratív vasvillás ördög ékesítette, amit tizennyolc évesen tetováltattam, lázadásból, persze. Kellett valami merész, de mégis olyasmi, amit nem láthat meg mindenki. Hülye voltam, ma már nem tenném meg újra, de immáron ott volt.
– Hát ez... – kuncogott mögöttem Josh torokhangon, majd rácsapott a fenekemre, pont az ördögnél, de nem durván, és szembefordított magával.
Újra csókolóztunk, de ezúttal olyan sokáig, hogy éreztem, ha nem kapom meg most azonnal, megbolondulok.
Lesimogatta rólam a melltartómat is, majd miután minden ruhamentes milliméteremet végigcirógatta, következett az utolsó, egymástól elválasztó fehérnemű. Az én kezeim sem tétlenkedtek, miközben Josh megszabadított mindentől, én is igyekeztem kihámozni őt a gátló vászonból.
– Macey... – szólalt meg halkan, zihálva. Tudtam, hogy mit akart, hogyne tudnám, csak a vágy egy pillanatában elfelejtkeztem róla. Egy másik helyzetben, egy nyugodt helyzetben az első gondolatom a védekezés lett volna, és leszidnám magam, hogy ebben a helyzetben nem arra gondoltam elsőként. Kirántottam az éjjeliszekrényem fiókját, elővettem egy doboz óvszert, és remegő kézzel átnyújtottam neki.
A hátamra akart fektetni, tudtam a mozdulataiból, viszont nem engedelmeskedtem neki, hanem én vettem át az irányítást. Egyszerűen nem bírtam magammal. Óvatosan a nyaka köré fontam a karjaimat, és az ölébe ültem. Annyira a magaménak akartam tudni, birtokolni a testét, érezni a testét, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy nem rögtön a szexszel kellene kezdeni. Mert nekem most csak az létezett.
Nem titkoltam, hogy mennyire élveztem, amikor megéreztem magamban, ezért kiszakadt egy régen bent felejtett sóhaj a torkomból. Aztán követte egy újabb meg egy újabb, és Josh is sokkal szaporábban vette a levegőt. Hagyta, hogy én irányítsak, és ez még inkább megvadított. Egy-egy erőteljesebb mozdulatnál megkarmoltam a hátát, ő meg megszorította a csípőmet.
A szemünk pontosan egyvonalba került egymással, és amíg hol lassan, hol gyorsabban köröztem a csípőmmel, a homlokomat az övének döntöttem, és mélyen néztem a szemébe. Ő meg vissza az enyémbe. Nem sikítottam, nem rángatóztam a vágytól, nem nyögdécseltem, mint azok a pornós bigék, csendben voltam, és ő is, viszont a szeme mindent elárult. Sötéten lobogott benne a vágy tüze, és hol lehunyta, hol meg összeszorította őket. Élvezte ezt a kis játékot, meg én is, természetesen.
Édes volt. Csendes. Visszafogott, de mégis vad. Szenvedélyes. Összehangolt, pedig nem gyakoroltunk előtte. Kínzóan gyönyörű. Nem akartam véget vetni neki, minél tovább húzni szerettem volna a beteljesülés pillanatát, kínozni magam a szirupos vággyal, de a csípőm önálló életet élt, és gyorsított a tempón. Belekapaszkodtam Josh vállaiba, hátravetettem a fejemet, és hagytam, hogy az élvezetem, vágyam és végzetem minden sóhaja, sikolya és nyöszörgése kitörjön belőlem. Egy percre megállt és beteljesült a világ. Bár nem nyitottam ki a szemem, mégis láttam magam előtt, hogy a levegő megtelik élettel, hogy a molekulák áradnak, és mindent elönt a meleg napfény, hogy béke van és beteljesedés. Extázisba estem.
Pihegve hajtottam vissza a fejemet a vállára, de nem voltam önző, természetesen nem feledkeztem meg róla sem. És bár egy pillanatig úgy éreztem, minden létező erőm elhagyott a fejem búbjától a lábujjamig, mégis összeszedtem magam, és újra mozogni kezdtem. Josh keményen megcsókolt, amiből arra következtettem, hogy a ritmuson is gyorsítana, ezért eleget tettem neki. Továbbra sem vette át az irányítást, viszont utat mutatott, és közben úgy szorította a derekamat meg a fenekemet, hogy egy másik helyzetben már fájt volna. De itt nem. Itt tökéletes volt.
Hirtelen a nyakamba fúrta az arcát, a kulcscsontomnál lévő gödröcskébe, és torokból felnyögött. Kéjes volt. Tudtam, hogy élvezett. Engem. Bennem. Hosszú percekig ziháltunk összeölelkezve, anélkül, hogy bármelyikünk is megmozdult volna. Aztán lassan felemelte a fejét, ködös tekintettel a szemembe nézett, és elnyíló, vörös, szétcsókolt ajkakkal ezt suttogta:
– Kicsináltál.
Bár még nem tértem vissza teljesen a realitásba, mégis felnevettem. Az igazság az volt, hogy ő is engem, de kegyetlenül. Lehet, hogy csak a zavart elmém nem emlékszik rendesen, de nem tudtam megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire jó. Vagy volt egyáltalán valaha is ilyen?
Miután stabilizálódott a légzésünk, kacéran néztem rá, és remélve, hogy belemegy a játékba, megkérdeztem:
– Nincs kedved velem tusolni?
Elvigyorodott. Láttam rajta, hogy fáradt, a szemei elárulták, de nem utasított vissza.
– Egy pillanat, és követlek.
Bólintottam és magam köré csavarva a lepedőt lemásztam az ágyból. Hát, mit ne mondjak, elég nehezen tartottak meg a lábaim! Valósággal remegtek. De mondom, mintha az egész világot kicserélték volna: minden szivacsos és ruganyos volt, talán már szép is.
Összefogtam a hajamat egy nagyon szoros kontyba, majd megengedtem a meleg vizet, beálltam alá, és hosszú percekig csak áztattam magam. Jólesett. Csodás volt. Nehezemre esett megmozdulni, de mégis átdörzsöltem magam a tusfürdőmmel, és pont, mire végeztem, megérkezett Josh is. Félve nyitotta ki a zuhanykabin ajtaját, mintha arra számítana, hogy mást talál bent rajtam kívül, de amikor megbizonyosodott róla, hogy én vagyok, örömmel merészkedett beljebb. Megcsókolt és aztán sokáig csak állt szótlanul velem szemben, miközben a víz felülről szitált ránk. Behunytam a szemem, nem gondoltam semmire, csak éreztem. Varázslatos volt. Elvette a kezemből a tusfürdős flakont, kinyomott a kezére, majd összedörzsölte, és óvatosan bekent vele, bár izgalmas területet nem érintett, azokat direkt hagyta ki a játékból. Most én következtem, ugyanezt megcsináltam vele is, bár én nem kerültem el a kényes részeket sem.
– Egy pillanat, be kell szaladnom a...
– Hagyd csak. Itt is tartok. – Azzal gyorsan kiléptem a kabinból, kihúztam a fiókot, és habos, vizes kézzel elővettem belőle néhány fémszínű tasakot.
– Te perverzebb vagy, mint gondoltam – vigyorgott. – De ennek csak örülök!
– Fogalmad sincs, mennyire.
A kis zacskókat a szappantartóra tettem, majd visszafordultam felé, de amint a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem lesz itt tovább békés zuhanyozgatás. Újra felrobbant benne a vágy. Kicsit lehajolt, a térdem hajlatához nyúlt, és a lábamat felemelve nekitámasztotta a zuhanyrózsa tartójának.
– Mit csinálsz?
– Akad rajtad olyan hely, ahol... – Végigcirógatta a combom belső felét óvatosan, épphogy hozzám érve, amitől majdnem becsavarodtam. – Ahol még nem jártam... – A fülemhez hajolt, és olyan hangon suttogott, amitől felállt a hátamon a szőr. – Például az ajkaimmal... Vagy...
És akkor megéreztem, hogy mit takar a „vagy”. Olyan kínzóan izgatott, hogy kénytelen voltam belekapaszkodni a karjába, hogy ne essek el. Közben óvatosan harapdálta a fülemet, amitől különösen érzékeny lett a bőröm, és minden érintése felerősödött. Nem tudom, meddig állhattunk így, ebben a helyzetben, de hamarosan kitört belőlem a mélyről gyökerező élvezet, a fülemben dobolt a vér, és rendesen megszédültem. Egy pillanatra ismét meg kellett támaszkodnom benne, a vállára hajtanom a fejemet. Zúgott. Tele volt színnel, érzelemmel, fénnyel.
Josh megfordított, így a mellkasa feszült a hátamhoz, és ismét nekitámasztotta a tartónak a lábamat. Hallottam a műanyag papír reccsenését a víz zubogásán keresztül, majd megéreztem őt, de ezúttal minden olyan gyorsan történt. Nem volt szivacsos lebegés, meg a többi, csak Josht éreztem, meg a derekamat markolászó ujjait. Ezúttal ő diktálta a tempót, ami egyáltalán nem volt lassú. Josh nem volt finom. Ezúttal nem fontolta meg a mozdulatait, ösztönösen volt heves, talán kicsit durva is, de én nem bántam. Régebben ezt neveztem úgy, hogy „kiütni a biztosítékot”. Ösztönből. Hirtelen. Felindulásból. Érzelemből.
Josh felnyögött, és pihegve a hátamra dőlt. Szembefordultam vele, és miközben beletúrtam a vizes hajába, megcsókoltam. Ezután addig szórakoztunk a zuhany alatt, hogy csodálom, hogy nem fogyott ki az összes melegvíz.
Amíg én testápolóval meg hajápolóval kenegettem magam, Josh gyorsan felöltözött és leszaladt a kocsijához a táskájáért, merthogy mindig tart magánál néhány váltás ruhát. Nem kérdeztem, miért, de biztos megvan rá a nyomós oka.
Mire visszaért, én már bezuhantam az ágyba, és rajta is látszott, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét. Ledőlt mellém, pontosabban a hátamhoz bújt, átölelt és a hajamba hajtotta az arcát.
– Macey – szólalt meg nagyon halkan és olyan lágyan, mint a selyem. – Sajnálom, ha durva voltam. Nem akartalak letámadni, és legfőképp fájdalmat okozni.
– Semmi baj – suttogtam vissza a fáradtságtól elhalóan. – Én is élveztem.
Nyomott egy óvatos puszit a fejem búbjára, majd felhúzta ránk a takarót, és így feküdtünk a bársonyos sötétségben, összebújva, lassan, nyugodtan lélegezve, fel- és kitöltődve a másiktól.