És mégis figyelek rád... - XVII.

Sziasztok! :)

Köszönöm a kommenteket, hogy továbbra is itt vagytok, imádlak titeket! :)

Ez a fejezet egy külön kis kedvencem, imádom! Jó olvasást, puszi :)

És tartsatok ki, már nem kell sokat aludni a nyári szünetig!

N.

XVII.

Zene:

NICKELBACK - Savin' me

                                     " Hurry... I'm fallin'..."

Úgy ébredtem, hogy mindenem zsibbadt. A vállam, a nyakam, a lábam, esküszöm, talán még a hajam is, csak voltam olyan szerencsés, hogy nem éreztem. Visszarogytam az ágyba, és úgy döntöttem, próbálgatom még egy kicsit az izmaimat, mielőtt olyan túlterheléseknek vetem alá őket, mint például a felállás.
Szörnyen aludtam az éjjel, forgolódtam, és hol fáztam, hol melegem volt. Plusz, ha ez még nem lenne elég, olyanokat álmodtam, hogy azt egy elmebeteg is megirigyelné. Mindez mégsem tudta a kedvemet szegni: elhatároztam, hogy egy fantasztikus napot töltök el úgy, hogy csak magamra figyelek. Azért az elég sokat elárult, hogy alapjáraton nem is nekem jutott eszembe, hanem a nővéremnek. Ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön velem, de zsigerből elutasította. Viszont én képtelen voltam nemet mondani a kínálkozó alkalomra, meg amúgy is, a bőröm valósággal égett egy nyolcperces szoláriumi pácolódás után. Már meleg volt, napközben általában húsz-huszonöt fok, de vágytam valami sokkal többre, már-már kórosan imádtam a forróságot. Tuti, hogy nekem Dél-Amerikába kellett volna születnem.
Tízpercnyi görcsoldó gyakorlat után végre éreztem, hogy rendesen mozognak a végtagjaim, és képes leszek végigcsinálni úgy a napot, ahogy elterveztem. Vicces, de fogalmam sem volt arról, hogy az ember ennyire szét tud esni egyetlen éjszaka alatt, amikor SEMMIT nem csinált. Amikor akad éjjeli elfoglaltság, az más!
Miután elkészítettem a reggelimet (két tükörtojás és a szokásos tejeskávé), alig bírtam megülni a helyemen, rögtön indulni akartam. Először azt terveztem, hogy beugrom a kedvenc kis butikomba, ahol a ruhák többsége Európából származik, de nem az a kategória, ahol milliomosnak kell lenned ahhoz, hogy fel tudj öltözni. Az üzlet kiesett a város forgalmából, ezért nem sokan ismerték, pedig szuper hely volt. Azért akartam mindenáron ott kezdeni, mert feszt az eljövendő New York-i hétvége képe lebegett a szemem előtt. Na, persze, nem mintha nem lett volna elég göncöm, de valami frissre vágytam.
Órákig el tudtam volna nézelődni a boltban, annak ellenére, hogy nem volt túlzottan nagy alapterületű. Viszont annyi gyönyörűséges, extrém, dögös vagy éppen hercegnős ruhát halmoztak fel, hogy mit sem számított, hogy kicsi a tér. Végül egy ezüst-rózsaszín színkombinációjú, elegáns, de nagyon csinos, térd fölé érő darab mellett döntöttem, amihez akadtak otthon passzoló kiegészítőim. Mindent elraktározok, nem dobok ki semmit, mert sosem tudhatom, hogy mikor szerzek be valami olyan darabot, amihez a régi cuccaim közül passzol bármi is. Ha több kreativitásom és türelmem lenne, akkor átalakítgatnám a ruháimat, de mivel egyik erényt sem tudhatom magaménak, így gyorsan lemondtam az ötletről. Pedig jó lenne saját ruhákat tervezni! Csak konyhaszinten, magamnak. Hát, igen. Álmodozni még szabad, nem?
Valósággal új embernek éreztem magam a szoláriumozás után. Legalább egy hónapja nem voltam már, de a csípőmön lévő szívecském nyoma még megmaradt. Imádtam a csípőmet díszítő különféle mintákat, még ha a tetoválásom története nem is olyan vidám. Az egyik oldalon ott voltak a hasam felé tartó lepkéim, három darab, egymáshoz nagyon hasonló, lentről fölfelé szálló. A másik oldalon pedig az a négy-ötcentis szív, amit minden szolizás előtt lefedtem egy pontosan ugyanolyan formájú és méretű ragtapasszal, így megmaradt a helye. Szerintem jól nézett ki, nekem még ránézni is jó volt, hogy más hogy volt vele, az meg nem érdekelt.
Amikor délután, a kozmetikai termékek nagybevásárlását követően, bementem az egyik plázába, hogy megebédeljek és mozizzak egy jót, egyáltalán nem számítottam arra, hogy társaságot kapok.
Már akkor éreztem, hogy figyelnek, miközben a hosszú étteremsor egyikében ültem, és a sajtos tésztámat kavargattam a műanyag tányéron. A felét sem bírtam megenni, pedig próbálkoztam, de tudjuk milyen a tészta... Abból nem lehet egyszerre sokat enni! Felálltam, és a közeli kukába dobtam a maradékot, majd a mozi felé vettem az irányt. Eszembe sem jutott hátra fordulni, bár akkor sem biztos, hogy kiszúrom a közelgő veszélyt.
Beálltam az egyik sorba, kértem egy jegyet a Crazy, Stupid, Love-ra, majd megvettem a nagy pattogatott kukoricát és kólát, az eladófiú, csinos tizenéves, még flörtölt is velem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tett jót az önbecsülésemnek, de ami ezután következett, hát az már túl sok is volt neki.
Gyanútlanul leültem a helyemre, szerencsére nem voltak sokan a teremben. Utáltam úgy mozizni, hogy szinte a nyakamba lihegtek, hogy alig hallottam a filmet a kollektív röhögéstől, rágástól, meg hasonlók. Na, mindegy, ez egy másik történet.
Szóval ott ültem nagy nyugodtan, vártam, hogy elkezdődjön a reklámblokk, és addig, mint minden átlagos ember, kukoricát majszoltam. Aztán, egyszer csak megjelent a lépcső aljában egy pasi, aki lassan felsétált a lépcsőn, a szemét egész végig le nem véve rólam, majd kényelmesen lehuppant a KÖZVETLEN MELLETTEM lévő székbe. Egyáltalán nem zavartatta magát, de engem meglehetősen. Letette a cuccait, felém fordult, majd bemutatkozott, de három keresztneve volt, tudod, ki jegyezte meg... Gondoltam, hogy arrébb ülök, mondjuk úgy, három sorral, de folyamatosan beszélt, nekem pedig még megszólalni sem hagyott lehetőséget. Innen tudtam meg, hogy már legalább egy félórája figyelt az étteremben, és csak azért vett jegyet erre a női baromságra, így mondta, erre a női baromságra, mert meg akart ismerkedni velem. Na, kérem! Hát micsoda daliás lovag! Halál komolyan mondom, ezzel a szöveggel próbált meg felcsípni. Egyáltalán nem volt az esetem a szőke hajával meg a kék szemével, de erről nem világosítottam fel. Hiba volt. Mire elkezdődött a film, szerencsére elhallgatott, de annyira felidegesített, hogy nem is tudtam élvezni. Arrébb ültem egy székkel, mire ő! Utánam jött. Ezt még körülbelül ötször eljátszottuk, amikor megkötöttem vele azt a megállapodást, hogy ha csendben marad, bent maradok a teremben, de ha nem, azonnal kirontok. Hatott. Mondjuk lehet, hogy azt kellett volna mondanom, hogy azonnal lekaratézom. Mindegy, szerencsére csendben maradt, én meg élveztem a filmet.
Amikor vége lett, felugrottam a helyemről, és szabályosan menekültem, de követett. Kétségbeesetten néztem minden szembejövőre, de nem vették a lapot.
– Nagyon kedves vagy, tényleg, de azt hiszem, innen már egyedül is hazatalálok.
– Ah, imádom a hangodat! Nem ebédelsz velem?
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Akkor egy kávé?
– Nem kávézom.
– Akkor...
– Rohannom kell, de örülök, hogy megismertelek!
Elszeleltem, de utánam jött. Be akartam neki húzni egyet, vagy biztonsági őrért sikítani, amikor Josh egy telefonhívással, szokáshoz híven, megoldotta a helyzetet. Mindig örültem neki, hogy ilyen aktívan tartottuk a kapcsolatot, de most különösen.
– A pasid az? – kérdezte halálra váltan, de felkaptam a telefont, még mielőtt válaszoltam volna.
– Josh! – szóltam bele nagyon gyorsan. – De jó, hogy hívsz!
– A pasid az??? – Egy fokkal hisztérikusabb lett a hangja. Azt hittem, menten elbőgi magát.
– Figyelj, feltétlen találkoznunk kell.
– A pasid??? Miért nem mondtad, hogy van?
– Macey, ki van ott veled? – kérdezte ekkor Josh. Lehetetlen volt, hogy nem hallott meg az egészből semmit. Szörnyen kínos volt.
– Nem sokáig lesz a pasid, ha bedobom magam!
– Úristen... – kommentálta Josh.
– Figyelj, ez a helyzet szörnyen kínos, és itt egy komplett idióta, aki nem képes leszállni rólam – mondtam, miközben elfordultam a sráctól. Rögtön előttem termett. – Van valami... ötleted?
Dühösen néztem az idegenre, de az csak kajánul vigyorgott rám. Senki nem vett észre semmi természetelleneset az esetben, és már komolyan azt gondoltam, felsikoltok, amikor Josh egyetlen mondatával csavart egy újabbat a dolgokon.
– Add át neki a telefont.
Elszörnyedtem, de úgy tettem, ahogy kérte, mire a srác elhallgatott, és elmélyülten bólogatott. Josh szóhoz sem hagyta jutni, viszont az arca először falfehér lett, azután zöld, úgyhogy gondolom, hatásos volt a monológja.
„Értem” – ennyit mondott, majd visszaadta a telefont. Már elhalt a vonal.
– Izé, sajnálom, hölgyem. Remélem, nem okoztam nagyon nagy kellemetlenséget, hölgyem. – És lelépett. Én meg ott álltam, teljesen bambán, bámulva az emberek sorát, ami összezárult utána.
Mire kiértem a Fiathoz, gondolatban milliószor összeszidva magam, hogy hogyan lehettem ekkora idióta hülye, hogy nem rendeztem le hamarabb, hogy nem vágtam orrba, vagy rúgtam tökön, Josh újra telefonált. Gondoltam egyébként, hogy csak az adott helyzet miatt rakta le a telefont.
– Jól vagy, minden oké? Sikerült lerázni Freddie Krugert?
– Igen! – jóval magasabb hangszínben szólt a hangom, mint szerettem volna. Annyira mérges lettem magamra, hogy még a lábam is megremegett. – El nem tudom mondani, mennyire köszönöm.
– Hát én is alig tudom elmondani, mennyire rám hoztad a frászt! – És tényleg, a hangján hallottam, hogy egy árnyalatnyival sötétebb lett, mint szokott lenni.
– Mit mondtál neki? Egészen zöld lett tőle.
– Az maradjon az én titkom. Viszont neked kéne egy... sokkoló, vagy valami, hogy ártalmatlanítani tudd az ilyeneket.
– Igen, lehet, hogy szükségem lenne rá.
– Tudnék mesélni – nevetett fel örömtelenül. Sejtettem, hogy mire gondolt, ezért nem is firtattam.
Még mindig remegett a kezem, de már jóval nyugodtabb voltam, mint az előbb. Bár továbbra is irtó dühös voltam magamra, azért már nem akartam felrobbanni.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Ezt a részt mindig utáltam. Köszöngetni, hálálkodni, hányingerem támadt tőle, viszont most a lelkiismeretem nem tűrt volna meg másfajta magatartást. Akár tetszik, akár nem, ez a fiú oldotta meg a helyzetet, amelyben én felsültem.
– Lesz időnk még, hogy kitaláljuk, ne aggódj. Most viszont le kell tennem, megleszel egyedül?
– Persze, már nincs semmi gáz.
– Hívj, ha bármi van!
– Rendben, hívlak – ígértem meg, majd bontottam a vonalat.