És mégis figyelek rád... - XVI.

Sziasztok!
Jó olvasást a fejezethez, remélem, itt vagytok még! Köszönöm a kommenteket, annyira jó volt őket látni! A kattintásokról se feledkezzetek meg, az mégiscsak könnyebb :)
Nilla

XVI.

Zene:
SHAKIRA - Addicted to you

                                                                         "Baby, I'm addicted to you..."

Néztem, hogy hogyan áramlik a gőz a forró bőrömből, miután kiszálltam a kádból. Korán felkeltem, bár nem akartam, és mivel úgyis volt elég időm, gondoltam, veszek egy gigantikus méretű fürdőt. Nem bántam meg.

Törölközőt csavartam magam köré, és kislattyogtam a konyhába, hogy igyak egy tejeskávét, de az üzenetrögzítőm vad villogása magára vonta a figyelmemet. Észre sem vettem, hogy valaki keresett rajta... Lenyomtam a gombot, és vártam.

– Macey! – szólt bele pánikolva Josh. – Azonnal hívj vissza!!!

Úgy ugrottam a telefonhoz, mintha egy taposóaknáról szöktem volna le, és azonnal megnyomtam az újratárcsázás gombot. Néhány napja adtam meg neki ezt a számot, mert a mobilomnak öngyilkos hajlamai akadtak.

– Jaj, de jó! – szólt bele rögtön, amikor felvette. – Hüm, van egy kis gondom.

– Jól vagy, minden rendben?

Azért sikeresen rám is rám hozta a frászt. Nem voltam az az idegbajos típus, de mióta jóban voltunk, egyetlenegyszer sem hallottam Josht ilyen hangnemben beszélni. Ez csakis rosszat jelenthetett.

– Óriási szükségem lenne a segítségedre, most azonnal!

– Most azonnal? Nem ér rá, még felöltözöm? Épp ruhátlan vagyok.

– Óh! – elhallgatott egy rövid időre, és a válaszából már tudtam, hogy nincs is akkora nagy baj, mint ahogy előadja. – Végül is, úgy még jobb.

– Josh!

Ezután, míg előrángattam néhány ruhadarabot a szekrényemből, felvázolta, hogy... Ömlik a víz meg a hab a mosógépéből! És nem éri el a bejárónőjét, viszont nem hagyhatja ott a mosókonyha közepén a megőrült automatát. Azt hittem, hogy eldobom az agyam. Minimum arra számítottam, hogy arra kér, mentsük meg együtt a Földet, vagy hasonló, erre... Csak nem tudja kezelni a mosógépét. Rettentően aranyos.

Feltűztem gyorsan a hajam, felvettem a kedvenc bordó ruhámat, meg egy kényelmes, magasított talpú szandált, és a kis piros csodajárgányommal robogtam is a megadott cím felé. Miközben vártam egy pirosnál, arra gondoltam, hogy milyen érdekes, hogy így ismerem meg Josh lakását, amikor a képzeletemben számtalan más, sokkal izgalmasabb történet is lezajlott már.

Átlagos kinézetű villa a... villanegyedben. Hát, végül is, mire számítottam? Hogy egy garzonban tengeti a mindennapjait? Ugyan már! Becsöngettem, ő meg szinte azonnal ajtót nyitott, gondolom, ott strázsált a közelben, készenlétben. Tényleg nagy lehet a gond, ha ennyire be van tőle gyulladva.

Miközben átvágtunk a tágas terű földszinten, ahol meleg színekben pompáztak a bútorok és berendezési tárgyak, és egy kosármeccs ment a tévében, próbáltam jó alaposan megfigyelni mindent. Rend volt.

Lementünk egy sötétbarna, „réginek tűnő, de fogadjunk, hogy nem az” típusú falépcsőn, így jutottunk le a mosókonyhába. Le kellett vennem a szandálomat, hogy ne ázzon el teljesen. Még szerencse, hogy szoknyát vettem fel! Először is, azzal kezdtem a mentőakciót, hogy kikapcsoltam és áramtalanítottam a gépet. Elképzelésem sincs, hogy ezt eddig Josh miért nem tette meg. Mit gondolt? Hogy majd magától helyreáll? Eközben ő folyamatosan magyarázott az ajtóból, de nem jött be, lovagiasan meghagyta nekem a feladatot. Elkértem tőle a felmosáshoz való elengedhetetlen kellékeket, amíg felnyitottam a mosógép tetejét. Tényleg mindenfelé ömlött a hab, és azt gondoltam, hogy itt még az én szupererőm sem fog segíteni, amikor rájöttem, hogy mi okozta a gondot. Egyrészt: az összes létező mélyedést, ahová a különböző szereket kell önteni, megtöltötte folyékony mosószerrel. Mindenhonnan folyt a zöld trutyi. Másrészt: a víz azért folyt, mert eldugult a szűrője. Nem volt sok kedvem kitakarítani, mert rettentően féltem, hogy mit találhatok benne, de csak néhány gumóba összeállt papírzsepi okozta a gondot. Mire Josh visszatért a felmosóval meg a vödörrel, kész is voltam a szereléssel.

– Ezért nagyon sokkal tartozol, ugye, tudod? – kérdeztem, miközben feltöröltem a bokáig érő vizet.

– Megmentetted az életemet, azt kérsz érte cserébe, amit csak akarsz.

Amíg gondolkodtam, hogy mi is lehetne a megfelelő kompenzáció a részéről, megmutattam neki, hogy mit hova kell tölteni, és mennyit, majd elindítottam újra a mosógépet, ami immáron minden akadály nélkül tudta végezni a dolgát.

Miután Josh körbevezetett, bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy minek is neki ekkora lakás. Még viccesen azt is megjegyeztem, hogy az én kis zugom háromszor elférne benne, udvarostól együtt. Azt válaszolta, hogy azért, mert ha majd lesznek gyerekei, azoknak szükségük lesz jó nagy térre a játszáshoz. Hát, ha csak nem gördeszkázni vagy biciklizni akarnak megtanulni itt bent...

– Meglepődtem, hogy engem hívtál – ismertem be, miközben leültünk az arénaméretű nappaliban, a kanapéra, a tévé elé. – Nincs más női ismerősöd, aki a segítségedre sietett volna? – tettem hozzá kihívóbban.

– Hmm – vigyorgott szélesen. – De vannak, csak... Ha már úgy is látni akartalak, gondoltam, összekötöm ezt a két dolgot.

Egy pillanatra nem néztem rá, mert a tévéből a kommentátor felüvöltött egy hárompontos után, és mire visszafordultam Josh felé, láttam, hogy a lábaimat fixírozza, meg a rövid ruhámat, ami egy kicsit feljebb csúszott a lábamon, amikor leültem. Vártam, hogy mikor jön rá, hogy én is rájöttem, hogy engem stíröl, és kérdő arccal bámultam felé. Én még jól emlékeztem az úriemberi fogadalmára, bár ilyen pillanatokban szívesen elfelejtkeztem volna róla. Ekkor felnézett, és tudatosult benne, hogy mi a helyzet, majd a mosolya egy kissé zavartabb lett.

– Nem gondoltad meg magad? – kockáztattam meg a kérdést. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szerettem volna, ha meggondolja magát. Továbbra is vágytam rá, érezni akartam őt, főleg a múltkori után, de tiszteletben tartottam a kívánságait.

– Dehogynem. Naponta tízszer is. Legalább.

– És?

– És... nem vagyok olyan srác, aki kefél egyet-kettőt, majd tovább áll.

Hú, oké, ez így kimondva elég furcsán hangzott. Bár nem tagadhattam le az igazságalapját.

– Ha ilyen szempontból nézzük a dolgokat... Akkor vagy eljegyezzük egymást, vagy nagy ívben elkerüljük a másikat?

Josh elmélete szerint csak ezt a két alternatívát láttam. Az első szerint: ha megadjuk egymásnak, amire vágyunk, akkor azt csak elkötelezve lehet megtenni, teljes odaadással. Viszont ha nem: akkor ne is folytassuk ezt tovább, mert a vágy, az idegőrlő és vérlázító vágy minden mondatunkban és cselekedetünkben ott bujkált. Na, melyik a jobb?

Nem akart válaszolni, ezért tovább erősködtem.

– A közepébe találtam. Igaz vagy nem igaz?

Elkerekedett a szeme, amint meghallotta, hogy Peetától idéztem. Természetesen nem volt szándékos, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Aztán meg elvigyorodott, és éreztem a gyomromban valami különleges, akár kellemetlennek is mondható rándulásfélét, mert tudtam, hogy mit fog mondani.

– Te elolvastad. – Ám még mielőtt válaszolhattam volna, csábító pillantással és huncut mosollyal hozzátette: – igaz vagy nem igaz?

Ilyen délelőttel meg volt pecsételve a délutánom is. Esküszöm, hogy még rosszabb volt ma Xavierrel dolgozni, mint az elmúlt hetekben bármikor! Annyira zavartak az idétlen poénjai, a bizalmaskodó hangneme, a pillantásai... Annyira nem volt Josh! Akaratlanul ugyan, de gondolatban folyamatosan ott kötöttem ki, hogy összehasonlítgattam őket. Semmi közös nem volt bennük az égvilágon. Míg az egyikükkel jól éreztem magam, szinte minden helyzetben, addig a másikkal pedig rosszul, szinte minden helyzetben. Nem akartam bántani Xaviert, de sorban utasítottam el, tagadtam meg őt, minden lehetséges módon. Nem tehetek róla, de lesüllyedt a szememben. Az igaz, hogy nem foglalkoztam vele meg az általa előidézett problémával annyit az utóbbi időben, de attól még ugyanúgy bosszantott.

Nehezen vánszorgott el a délutáni adás utolsó napja. Azt hittem, hogy örömtáncot fogok lejteni, amikor kijöttem a rádióból. Régóta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak. Jövő héttől újra elkezdődik a koránkelés, viszont a régi életemmel is újra egymásra találhatunk. Juhé!

A felhőtlen kedvemet még Rissa sem tudta elrontani a... rajongásával? Tagadta, hogy ez rajongás lenne, pusztán használta az internetet bizonyos dolgokra. Olyan bizonyos dolgokra, amelyeknek Joshhoz volt köze. Miután megérkeztem hozzá, felpillantotta a laptopjából, és sorolni kezdte a dolgokat, pedig nem is kérdeztem.

„Van egy öccse, Connor. A középső neve Ryan. Nemrég örökbe fogadott egy kutyát az állatmenhelyről. Számos jó ügyet támogat, mint például a melegházasság legalizálása. Három tetoválása van, de akar még többet. Nem járt középiskolába, csak egy félévet.” És még folytathatnám... Körülbelül tíz perc után szóltam rá, hogy elég legyen, nem bírom ezt tovább hallgatni.

– Úgy viselkedsz, mint egy őrült rajongó!

– Te viselkedsz úgy, mintha ez az egész dolog teljesen közömbös lenne a számodra, pedig csak a vak nem látja, hogy nem az! – vágott vissza.

– Persze, hogy nem az! De engem nem érdekel, hogy mit ír róla a Wikipédia! Ő maga érdekel, az igazi ember, akiről a sorok szólnak.

– De jó lenne, ha felkészült lennél.

– Ó, hidd el, hogy nagyon felkészült vagyok!

Nem akartam így válaszolni neki, de kicsúszott a számon. Felidegesített ezzel a hülyeséggel. Már így is kukkolónak éreztem magam, hogy olykor-olykor megnéztem a Twitterét, hát még ha gugliznám is! Egek.

De Rissa szeme felcsillant. Rögtön rendre utasított, hogy meséljek el mindent. Kezdtem azt gondolni, hogy egész nap bezárva ezek közé a falak közé, kezd begolyózni. Hónapokkal ezelőtt semmi hajlandóságot nem mutatott az életre, most pedig minden olyan hülyeségben benne van, amitől én legszívesebben a falnak mennék. Kivéve a New York-i hétvégében, mert arról még mindig nem sikerült meggyőznöm. Így hát, sokadszorra is, de mesélni kezdtem.

Még a villáról is tökéletes leírást adtam, mert muszáj volt. Végül kommentálta annyival, hogy ilyen átlátszó és béna indokkal hívott át magához, mint a mosás?

– Figyelj! Mosógép... Férfi... Látod az összefüggést?

– Nem – rázta meg a fejét.

– Mert nincs is!

Nevettünk egy sort, majd megnéztük a délelőtti kosármeccs összefoglalóját a tévében, és hála az égnek, többet nem beszéltünk az őrült rajongásról. Rissa tényleg fura volt néha. A hivatalos látogatási idő utolsó fél órájában kiszaladtam fagyiért, mert egy tévéreklám következtében mindketten őrülten megkívántuk, és vagy két litert sikerült elfogyasztanunk, miközben idióta valóság show-kon röhögcséltünk.