És mégis figyelek rád... - XV.

Sziasztok!

Látom, ti is eltűntetek innen, bár nem értem miért. Hamarosan jövök, de egy költözés előtt állok, és hasonló dolgok, meg a regényemmel foglalkozom. Remélem, megértitek, de nem feledkeztem el rólatok, sőt! Gondolok rátok, és remélem, ittvagytok még nekem!

Nilla

XV.

Zene:
DUFFY - Stepping stone

                         "'Cause the feelings in me,
                                           oh yes, in me are burning strong..."

Unottan, kedvtelenül és étvágytalanul piszkálgattam a tányéromon lévő sült csirkét, meg az ízében tökéletesen harmonizáló gyümölcsös krumplit. A hosszú ebédlőasztal végén, velem szemben, a szüleim ültek. Oltári nagy szívás, de időnként kénytelen voltam meglátogatni őket, és eltölteni velük egy kis időt. Letettem a villámat és a késemet, szándékosan nem úgy, ahogy kellene, ahogy anyám tanította, hadd botránkozzon meg ezen is. Felemeltem a borospoharat, amiben szénsavas ásványvíz buborékozott (ez a nem mindegy, itt még rendes pohárból sem lehet rendes vizet inni, mert fent kell tartani a tökéletesség látszatát!), majd kortyoltam egy aprót, és visszaraktam az asztalra. Apám felnézett a tányérjából, és az ő olyan jól ismert, álszent mosolyával megkérdezte, hogy hogy megy a munka. Egyáltalán nem érdekelte, de kevésbé utálta ezt a témát, mint a csendet. Itt egész nap idegesítő, recsegő csend van, amiben az embernek már kényszerképzetei támadnak bizonyos suttogásokat illetően. Na, csodálkozik még valaki, hogy miért utáltam visszajönni ide? A rádióban egyébként egy héten keresztül cserenapok vannak, ami azt jelenti, hogy a reggeli műsorunk helyett egy délutánit vezetünk Xavierrel. Baromi rossz, ha engem kérdez valaki. Teljesen szokatlan, a témák is nagymértékben eltérnek, a műsormenet is nagyon más, sőt még az asszisztensek sem ugyanazok délután. Egyáltalán nem élveztem, de muszáj idiótán vigyorogva tűrni.

Anya ezután mesélni kezdett A boltjáról, ez a kedvenc és egyetlen témája, A bolt. A belváros szívében, az egyik igen gazdag körúton, van egy elit ruhaboltja, amit a korosodó nők meg a felvágós fiatalasszonyok imádnak. Körülbelül egy blézer kerül ott annyiba, mint egy havi

fizetésem. Ezzel mindent elmondtam? Anyám pedig ott smúzol velük, eljár a különböző „pártikra”, meghívja őket magához, meg ilyen csudijó dolgok. Szuper lehet.

Egy órával hamarabb sikerült elszabadulnom, mert azt mondtam, hogy korábban kell bemennem a rádióba a délutáni műsor miatt. Mondhattam volna nekik akármit, úgyis rábólintanak, mert a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogyan mentek bent a dolgok. Szerintem egyetlenegyszer sem hallgatták még meg, hogy „mit művelek odabent”, de nem is hiányzik. Az kéne még csak, hogy utána meg arról prédikáljanak! Jobb így, hogy nem tudják, mi történik, mert addig sem szólnak bele.

Leparkoltam a Fiattal egy bevásárlóközpont előtt, mert még maradt majdnem két szabad órám, Rissához viszont ilyenkor nem mehettem be, mert foglalkozásokon vett részt délelőtt. Ilyenkor beszélgettek, filmeket néztek, vagy festettek – mindenféle önfejlesztő program. A nővérem szerette őket, és egy percig sem szégyellte, hogy ilyenekre jár. Kiszálltam a kocsiból, és gondoltam, maximum elmászkálgatok majd a zöldségek között, jól szemügyre veszem a paradicsomokat meg retkeket, amíg nem kell indulnom. Vennem is kéne néhány dolgot, de nem vagyok biztos benne, hogy csak olyat, ami kibírja estig hűtő nélkül. Akkor marad a retek, azzal nem lehet semmi probléma.

Lassan tologattam a bevásárlókocsit, embereket kerülgetve ki vele, és néhány sorban, ahol éppen nem járt senki, titokban fel is gyorsítottam, és felugrottam arra a lábtartóhoz hasonlító rúdra az elejére. Éreztem, hogy száguldok! Mint Rose a Titanicban. Klassz volt. Aztán, amikor láttam, hogy közeledik egy ott dolgozó, vagy egy marcona biztonsági őr, leugrottam és tologattam kényelmesen tovább, mintha semmit sem tettem volna.

Hamar megtöltöttem a kocsit chipsszekkel, szószokkal, kekszekkel (egy karton ásványvízzel és két üveg borral), meg hogy ne legyen olyan iszonyatos lelkiismeret-furdalásom, elslattyogtam a zöldségpultig, és vettem néhány darab retket meg paradicsomot. (Majdnem egy kiló sárgarépa is rábeszélt arra, hogy vigyem haza, de megacéloztam magam.)

Az órámra pillantottam. Nem akart telni az idő.

Miután kifizettem azt a hihetetlen fontos sok dolgot, amit összeválogattam, zacskóba pakoltam őket és kivittem a kocsiba. Még így is maradt egy bő órám... Teljesen meg voltam veszve, hogy máshogy alakult a programom, mint általában szokott. És itt most nem arról beszélek, hogy anyámékkal kellett ennem, bár az is egy elég nagy megpróbáltatásnak számított. Egy átlagos napon, ilyenkor már kijövök a rádióból, ebédelni indulok, aztán veszek valami finomat és egészségtelent Rissának is, és lassan elindulok hozzá. De most? Még csak most fog elkezdődni az egész! Miért kellett egyáltalán kitalálni ezt az átok fordított hetet? Fogadni mernék, hogy a hallgatóinknak sem jó.

Elmentem egy közeli parkba, sétáltam egyet, aztán visszaültem az autóba, és csak kocsikáztam körbe és körbe, miközben szólt a rádió. Aztán meghallottam, hogy van most egy különleges játék, csak ebben az órában, csak ma, csak nekünk, egy kérdésre kell válaszolni, és aki a leggyorsabb, az két jegyet nyer a premier előtti Az éhezők viadala vetítésére. Még szerencse, hogy irtó hamar félre tudtam állni a kis piros járgánnyal, így még a kérdés előtt elővehettem a telefonomat, és a biztonság kedvéért már előre beírtam a rádió számát is, hogy csak gyorsan küldeni kelljen. A műsorvezetők még témáztak egy kicsit a filmről, mielőtt feltették volna a kérdést, de én már tűkön ülve vártam. Végre valami izgalom! Na, nem mintha olyan fontos lett volna a premier előtti vetítésre szóló jegy (azazhogy színészek, meg mindenki, aki számít), inkább csak a verseny számított. Nyerni akartam. Azért, mert általában nyerni akarok. Aztán végre meghallottam.

„Hogy hívják a fiút az egyes körzetből?”

Tíz másodpercnyi gondolkodási időt adtam magamnak, aztán már pötyögtem is a választ. A műsorvezetők eközben arról beszélgettek, hogy a kérdésre a választ (ami egyébként nem is volt olyan könnyű), a könyv melyik részében lehet megtalálni. Miután elküldtem az sms-t,

csak vártam és vártam, olyan hosszúnak tűnt az a néhány perc! Azt hittem, sosem hirdetnek már eredményt. Aztán jött a reklám... Frankón azt hittem, begolyózom, mire valami történik.

És akkor... akkor végre megszólalt a telefonom. A rádió száma tűnt fel a kijelzőn. Elvigyorodtam, és a fülemhez emeltem a készüléket. Lehalkítottam a valódi rádiót a kocsiban, miközben beszéltem, mert tudtam, hogyan mennek a dolgok. Én most a színfalak mögött vagyok, nemsokára bekapcsolnak kábé fél percre az élő adásba, gratulálnak, megkérdezik a nevem, és ennyi. Most egyeztettük, hogy hogyan vehetem át a jegyeket. (Sajna, nem küldték ki, csak a helyszínen vehetők át.) Na, és itt akadt egy kis problémám. Szívesen mondtam volna a saját nevem, csakhogy nem akartam, hogy mások megtudják. Viszont, ha álnévvel játszom, a jegyeket nem kapom meg. Gyorsan lemeccseltem a sráccal, hogy engem valójában Rissának hívnak, de a testvérem miatt játszottam, akinek a neve Macey, és ő fog majd menni a jegyekért. Azt mondták, semmi gond. Huh, sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülten.

Miután letettem a telefont, kényelmesen dőltem hátra az ülésben. New Yorkba fogok repülni. Ha Rissa velem jön, ketten megyünk, de ha nem, hát én tuti biztos, ki nem hagyom az alkalmat!

– Na, mit szólsz? – néztem komolyan a nővéremre, amikor megérkeztem hozzá, nem sokkal a hivatalos látogatási idő vége előtt. – Van kedved eljönni velem New Yorkba?

– Csak szórakozol – mondta a fejét csóválva.

– Nem én. Premier előtti jegyeket nyertem ma Az éhezők viadalára.

– Elhiszem, hogy van bejárásod a színészgárda egyik fontos tagjának a magánéletébe, meg nadrágjába, de ez...

Nem hitt nekem, és még viccelődött is. Oké, vicces is volt. Ha nem próbáltam volna olyan elszántan meggyőzni, talán még el is nevetem magam.

– Nem úgy szereztem! Johanna mit sem tud róla.

– Meg akarod lepni a megjelenéseddel? És hogy csinálod, feltűnsz majd a moziteremben, mint David Copperfield?

Rissának ma nagyon jó poénjai voltak.

– Nem. Elég, ha csak egy futó pillantással észrevesz... Hidd el, az is elég hatásos lesz, még illúziók sem kellenek hozzá.

– Hát abban biztos vagyok...

– Akkor? Eljössz velem? – néztem rá csillogó szemmel. El sem tudtam volna képzelni jobb programot egy csajos hétvégénél A Nagy Almában. Ha azt veszem alapul, ahogy a múltkori sikerült, akkor Rissa nem fog nemet mondani. Nem mondhat nemet!

– Nem is tudom – húzta el a száját.

Valamit ki kellett találnom, egy adu ászt kellett keresnem, mint múltkor a Saints and Sinners. Csakhogy Channingnek nincs ott étterme... A szám szélét rágcsálva, őrülten gondolkozva kerestem a megoldást, miközben Rissa csendesen figyelt. Csak a kezdő löketet kell megadni neki! Csak induljon el, mozduljon ki, és onnantól már nem lesz megállás. Vadul kattogtak a fogaskerekek az agyamban, de nem jutott semmi értelmes az eszembe. Délután még voltam annyira elhivatott, hogy poénnak tűnjön egyedül menni, de most, hogy nyakunkon volt az este, már nem tetszett annyira.

Szívesen elsütöttem volna olyan banális kliséket, mint „ketten a világ ellen”, meg „olyan lesz, mint régen”, „két lány a nagyvárosban”, de úgy véltem, csak rontanék vele a helyzeten. Ki fogom találni, hogy mi lesz a tökéletes megoldás, ha kell, az utolsó percben fogom riasztani Rissát. Ezt nem lehet kihagyni!

Taktikát váltottam, és eltereltem a figyelmét a témáról, anyáékról beszéltem, meg az ebédről, bár nem biztos, hogy ez jó ötlet volt. Csak összevont szemöldökkel figyelt, nem szólt egy kukkot sem, de az arckifejezése így is mindent elárult. Hát igen, én is ezt gondoltam róluk.

Este, mivel másnap nem kellett korán kelni (ez volt az egyetlen jó dolog a fordított hétben), sokáig fent maradhattam. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy tizenhét éves, aki ebben éli ki magát, hogy késő éjszakáig fent marad, egy csomó egészségtelen kaját eszik, és csetel a barátaival, vagy filmet néz. Rossznak éreztem magam, és ez jóleső érzéssel töltött el.

Két zacskó chipsszel meg egy kekszes joghurttal leültem a tévé elé, a lejátszóba pedig betettem a legújabb Step Up filmet, mert bűnösen imádtam őket. Igaz, hogy olyan kategória, amiből ha láttad az elsőt, láttad az összeset, de a tánc és a csapatszellem engem mindig lenyűgözött. Éppen a második flash mobot csinálta a banda, amikor a mobilom zizegni kezdett a konyhapulton. Egy üzenet jött, de annyira lekötött a képernyő bámulása, hogy meg sem akartam nézni. Végül mégis kimerevítettem a képet, és örömmel konstatáltam, hogy az a személy írt, akitől a legjobban vártam. Nem volt hosszú sms, szokás szerint. De mégis jólesett.

„Csak gondoltam, megírom, hogy gondoltam rád. Jó éjt!”