És mégis figyelek rád... - XIV.

Sziasztok! Most nem is fuzok hozza semmit, csak azt, amit mindig: jo olvasast! :)

N.

XIV.

Zene:
Sting - Fields of Gold

                                 "Will you stay with me, will you be my love?"

– Eldöntöttem valamit – mondta Josh, amikor kedden összefutottunk ebédszünetben, hogy megigyunk egy kávét. Most találkoztunk először az ominózus buli óta, és nem is nagyon tárgyaltunk, ez volt az első, hogy két üzenetnél hosszabb beszélgetés folyt köztünk. – Mostantól kezdve gavallér leszek.
Nem akartam kiköpni a kortyot, amit éppen lenyelni készültem, ezért egy kisebbfajta köhögő roham jött rám. Hogy micsoda?
– Ennél jobban már csak akkor lennél nagyobb úriember, ha... Óh, várj csak, nem. Ezt már nem is lehet fokozni.
– Nem így értettem – rázta meg a fejét. – Mostantól az van, hogy nem érek hozzád egyetlen ujjal sem.
Na, erre már komolyan felkaptam a fejemet. Különös, mert nem emlékszem, hogy bármi olyasmit is tettem volna, amiért bűnhődni kell.
– És az ajkaiddal...?
– Azokkal főleg nem, ne is próbálj megkísérteni, gonosz démon! – nevetett, majd hátrébb húzódott a székén, hogy ezzel is nyomatékosítsa a mondandóját. Egy más nő, egy átlagos nő, talán arra gondolt volna, hogy: úúúúristen, mit rontottam el, hogy többet nem akar hozzámérni? És a többi meg a többi. Én viszont tudtam, hogy ez a terve vagy nagyon rövid időn belül meg fog hiúsulni, vagy valami egész más van a háttérben, mint az, hogy nem akarja megtenni.
– Ahogy gondolod. – Nem rendített meg. Egyáltalán nem.
– És van még itt valami, amiről beszélnünk kellene. – Komolyabb lett a hangja, az arca, a pillantása. Sejtettem, hogy ezt a témát egyáltalán nem fogom annyira kedvelni, mint az előzőt. Bár még nem is mondott semmit, de rögvest azt kérdeztem magamban, hogy miért kell mindent elrontani ezzel a hülyeséggel? Hisz világosan letisztáztuk, hogy nem akarunk semmit a másiktól, bizonyos testgyakorlatokon kívül, hát akkor meg? Néhány pajkos sms még nem a világvége! Unatkoztam. Úgy tűnt, hogy ő pedig örömmel válaszolgat, egyre inkább kitolva a határokat. Mi jöhet most? Mi jön most?
– Két hét múlva el kell mennem. – Elég értetlenül nézhettem, mert hozzátette: – a mozikba kerül a film... Először az országban látogatunk meg néhány várost, aztán Európában.
Lassan, megfontoltan és tagoltan beszélt, mintha legalább azt hinné, hogy máshogy nem érteném meg. Mit várt, hogy teljesen ki fogok borulni a hírtől? Vagy hogy nem számítottam rá? Vagy, ami a legrosszabb: hogy zavarni fog? Rendben van, elvoltunk egymással, de ennyi és nem több. Én még mindig nem az a személy vagyok, akinek bármiféle elszámolással tartozik, vagy akit a fontosabb ügyeiben meg kell kérdeznie.
– És? – kérdeztem végül roppant elmésen. Azt hittem, hogy még hozzáfűz valamit, mondjuk olyasmit, amit nem találtam ki magamtól.
– Nincs és. Gondoltam, hogy elmondom.
– Hát... Köszi. Majd rakj fel a Twitterre képeket, légy szíves! Hadd siránkozzam, hogy milyen jó helyeket fogtok meglátogatni.
– Te követsz a Twitteren? – kérdezte huncut mosollyal.
– Dehogy, nem vagyok annyira... Csak titokban figyellek.
– Én is téged. Most sokkal jobban érzem magam. – Kuncogtunk, aztán Josh újra visszakanyarodott az eredeti témához. – Ez téged egyáltalán nem... zavar?
– Nem. Kellene? Hisz ez a te életed. A te munkád. Miért lenne bármi beleszólásom is? – Ha a barátnője lennék, esetleg formálhatnék jogot arra, hogy több dolgot tudjak, de akkor sem szólnék bele. Így viszont, flörtölős barátokként, nincs semmi jogalapom rá, de ez így is volt rendjén.
Josh őszinte csodálkozással a szemében nézett rám, de úgy éreztem, hogy tetszik neki, amit hallott. Öt perccel később sajnos már mennie is kellett, én viszont üldögéltem még egy kicsit a kávézóban. Valamilyen különös és megmagyarázhatatlan oknál fogva jó kedvem kerekedett. Ültem és bámultam, néha mosolyogtam, majd rendeltem magamnak még egy karamellás kávét. Valahogy el kellett ütnöm az időmet, amíg nem mehettem be Rissához. Mióta történt az a kis incidens Joshsal a központban, sokkal jobban odafigyeltem, hogy ne műveljek szabályokba ütköző dolgokat. Tehát rendesen betartottam az időpontokat, meg ilyesmik. Mondhatom, baromira nehezemre esett! Természetemből adódóan nem szerettem betartani őket, de akadt olyan helyzet, amikor kötelező volt. Vettem néhány fánkot meg kiflit, és mellé vaníliás jegeskávét Rissának, mert tudtam, hogy megveszik érte, mielőtt elindultam volna. Ez a dolog, hogy szinte állandóan éttermekből, kávézókból vásárolt csemegéket vittem neki, már teljesen a részünkké vált. Szerette felfedezni a papírzacskó tartalmát, olyan volt akkor, mint egy karácsonyi ajándékot bontogató hatéves kislány. Már csak az arca látványáért megérte sorba állni.
Amikor beléptem hozzá, köszönés nélkül azzal fogadott, hogy:
– Á, a legjobbkor jöttél! És hoztál magaddal nasit, csodálatos! – A laptopját nyomkodta, majd felállt az ágyról, és behúzta a sötétítőket. Vártam, hogy beavasson az ördögi tervébe, de nem szólt semmit, úgyhogy nekem kellett kérdeznem. Miközben letettem a zacskót az asztalára, a monitorra pillantottam, de csak a fekete hátteret láttam. A mit fogunk csinálni kérdésre a következőt válaszolta:
– Mozizunk!
Úgy tűnt, ez egy ilyen nap, amikor mindenki különböző filmekkel volt elfoglalva. Rissa visszaült az ágyára, helyet csinált nekem maga mellett, és amíg kiléptem a cipőmből, a papírzacskó tartalmát tanulmányozta. Ahogy kivett egy mogyorós, iszonyúan cukros és hizlaló fánkot, felderült az arca. „Ez kell nekem” – suttogta, majd élvezettel beleharapott. Na, erről beszéltem! Ezen az elzárt helyen az ember még a világ legcsodálatosabb dolgait sem élvezheti, ha nincs egy titkos segítője, aki mindent becsempész neki. Persze, nem mintha csempészni kellett volna a dolgokat, de így volt titkos és izgalmas.
– Nem is érdeklődsz, hogy mit nézünk? – kérdezte Rissa.
– Minek? Úgyis mindjárt kinyögöd, vagy rájövök magamtól.
Egy sejtelmes mosoly volt a válasz. Ebben a nővérem a legügyesebb széles e világon, az biztos. Miután kizörögte magát a zacskóval, és kényelmesen felrázta a párnáját, elindította a filmet. A képernyőn megjelent az animált Detention felirat, én pedig rögtön azon agyaltam, hogy hol hallottam már ezt a címet.
– Na? – faggatott Rissa. Lehet, hogy rossz napom volt, vagy nem tudom, de egyáltalán nem értettem semmit. – Oké.
Aztán elkezdtük nézni a filmet, és hirtelen megvilágosodtam. Ez bizony az a film, amiről a filmstúdióban a srácok meséltek nekem. Az a film, amiben...
– RISSA! – Akkora lendülettel fordultam a nővérem felé, hogy majdnem eldobta a kezében lévő fánkot. – Ezt nem teheted!
– Egy kicsit lassú ma a felfogásod. – Lassan csócsálta tovább az édességet. – Na, nézhetnénk végre a filmet?
Aztán elkezdődött végre rendesen, és mi... Cseppet sokkolódtunk tőle. Először felvázolom a cselekményt, majd a reakciónkat, majd minden mást, csak nehéz erről a témáról beszélni, még saját magammal is. Megismerünk egy kis baráti társaságot, meg a sulit, ahogy az lenni szokott az ilyen filmekben, aztán jön a csavar: valaki közülük gyilkolászik. Igen, tisztára olyan érzésem támadt tőle, mint a Sikolyban. Csakhogy itt a gyilkos nem egyszerű fekete maskarában jár-kel, hanem HAMUPIPŐKÉNEK öltözve. Hmm. És akkor vannak nagyon vicces jelenetek, meg gyilkosságok, és egyszer csak, utazgatni kezdenek a srácok az időben, egy régen levadászott, kitömött és azóta kabalaként használt barnamedve segítségével. ... Röviden és tömören ennyi.
Körülbelül húsz percet néztünk meg a filmből, amikor a nővérem úgy szólt, hogy: tuti ez a gyilkos, nézd már meg, milyen elvetemült feje van! Akkor én még nem hittem neki, de a végén kiderült, hogy jó volt a sejtése – bámulatos. És aztán... Az, akiért megnéztük a filmet... Aki... Aki... Igen, Josh. Látszott rajta, hogy néhány évvel fiatalabb, mint az általam ismert Josh, a haja kócos volt, a szemébe lógott, és imádta Stinget. (Én is bírtam, de például a dalszövegeit nem ismertem, na mindegy.) Mindemellett gördeszkázott, igen ügyesen, és előszeretettel hordott színes cuccokat – az a kanárisárga nadrág betette a kaput –, de nagyon szerethető karaktert alakított, akinek Clapton a neve. Ja, és szívesen beszélt magáról egyes szám harmadik személyben.
Itt hozzáfűzném a nővérem újabb reakcióját, amikor is Clapton csókolózott egy bulin egy lánnyal, Rissa nagyon vigyorogva megkérdezte, hogy: veled is így csinálta? Na, már most, mit lehet válaszolni egy ilyenre? Egyébként, miután elgondolkodtam rajta, azt feleltem, hogy nem, ez piskóta volt ahhoz képest, amit mi műveltünk. Tetszett neki a válaszom.
Úgy általánosságban a filmről: brutális nagy állatság, nem is értem, hogy egy rendezőnek hogyan jut eszébe ilyen filmet készíteni, de akadnak benne olyan dolgok, khm, amiért mindenképp érdemes megnézni. Azaz, hogy leegyszerűsítsem: Josh ebben is szexi.
Miután töviről-hegyire megbeszéltük a dolgot, elmeséltem Rissának, hogy mi is történt ma a kávézgatás közben. Miért is vagyok meglepve azon, hogy csak nagy bölcsen hallgatott, de nem reagált rá semmit? Pedig le merném fogadni, hogy már előre tudja, mi lesz ennek a következménye, vagy ismeri a valódi okokat is. Kérdezhettem nyugodtan, nem felelt, már kezdtem magam papagájnak érezni mellette, ezért gyorsan témát váltottam. Később elővette az aktuális könyvét, de megint nem tudtam, hogy mi az, mert egy görögországi álomút hirdetése eltakarta. Fogalmam sincs, mitől lett hirtelen ilyen sötét kedve, de a látogatási idő végéig ez volt.
Tulajdonképpen Rissa nem is tartozott már konkrétan a központhoz, nem lett volna kötelező bent maradnia, mert hivatalosan is tisztának nyilvánították, viszont nem akart hazajönni, és pénzzel mindent meg lehetett oldani. Valójában ezért nem is számított igazán, hogy mikor jövök és megyek, de a látszatot fenntartottuk. Mint mindig.
Miközben hazafelé kocsikáztam, azon dühöngtem, hogy nem tudom kiverni a fejemből a Fielsd of Gold dalszövegét. Ezek a filmek káros hatással vannak rám! Többet nem szabad megnéznem belőlük. Ezzel csak az a baj, hogy majd’ megveszek azért, hogy széles vásznon, iszonyatos hangerővel megnézhessem Az éhezők viadalát. Szigorúan csak azért, mert a könyvet is olvastam, és nyomokban tetszett. Na, jó, eléggé tetszett.
Hmm. Vajon elhinné nekem bárki is, hogy az egésznek nincs köze Peetához?