És mégis figyelek rád... - VI.

Sziasztok! :)

Péntek lévén, meghoztam nektek a friss fejezetet. Először is, el kell mondanom, hogy köszönöm a kommentelőimnek, véleményezőimnek! :) Válaszoltam nektek az előző fejezet alatt.

Kisorsoltam a könyvjelzős játék nyertesét is, aki nem más, mint: Chi! :) Kérnék tőled egy postacímet a nilla@citromail.hu e-mailre! ;) Továbbra is fennáll a játék, tehát ezen a héten is érvényes, hogy a kommentelők között a jövő fejezet felkerülésekor sorsolok egy könyvjelzőt. Most egy darabig ezért lehet majd versenybe szállni, de sok meglepetést tervezek még nektek ;)

A fejezetről: ez még nem az "egy nap Joshsal" fedőnevű akció, de a következő már az lesz, ígérem. :D

Jó olvasást kívánok nektek, és köszönöm, hogy mellettem vagytok! <3

Nilla

VI.

Zene:

SOFI DE LA TORRE - Faster

              "It's gotta be faster, faster, harder, harder, a better version of me.
                                       Gotta be crazy, sexy, louder, edgy, a bigger version of me..."

Pont fél tizenkettőre sikerült odaérnem a kis vendéglőhöz, ahová megbeszéltük a találkát Maxszel. Át kellett verekednem magam a fél városon, csoda, hogy nem késtem el. Amint beléptem az ajtón, Maxet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam meg. Helyette Josh állt fel egy félreeső asztaltól, és levette a baseballsapkáját meg a napszemüvegét. Az jutott eszembe, hogy ezzel a lendülettel ki is fordulok az ajtón, de mégis elindultam felé, mert már meglátott.

– Helló, Macey! – Most is pontosan olyan volt, mint a múltkor. Vigyorgós, kedves, jó illatú. – Max az utolsó pillanatban kapott egy fontos hívást, nekem pedig csak este kell a forgatásra mennem. Itt tudunk beszélni, ez egy csendes hely.

Ez egy csendes hely? Úgy érti, ez egy csendes hely ahhoz, hogy senki ne hallhassa meg a sikolyomat, amikor leüt egy kerékkulccsal?

Miután leültem vele szembe, szinte azonnal megjelent a pincér, és kérte a rendelésünket. Josh türelmesen megvárta, míg választottam, addig ő még az étlapot sem nézte meg. Egy férfi, akit megtanítottak viselkedni.

Miután ketten maradtunk, azzal kezdte, hogy szörnyen sajnálja, amiért belecseppentem az ügybe. Ő fogalmazott így: belecseppentem az ügybe. Bár elméletileg eszem ágába sem jutott az ajkát nézni, miközben ezt mondta, mégis megtettem. Igazi jófiú rosszfiús vigyorral. Aztán, hogy megérti, ha nem akarok többet foglalkozni a dologgal, de mégis szeretné, ha össze tudnánk hozni, hogy egy nap elkísérjem a forgatásra – csakis kizárólag a sajtó miatt. Josh tényleg aggódott ezért. Komolyan. Engem totál hidegen hagyott, hogy ki mit gondol és érez, de az ő helyzete természetesen más volt. Igent mondtam, ennek ő láthatóan örült, aztán megbeszéltük, hogy valamikor jövő hét végére tesszük az időpontot. Utána elmeséltem, hogy rettenetesen szégyellem magam azért, mert engem kértek fel a „Josh nem Peeta” klub arcának. Nevetett rajta. Őszintén szórakoztatónak találta, majd azt felelte, hogy tudta, volt már dolga velük. Láttam, hogy kényes neki a téma, ezért nem beszéltünk többet róla. Tiszteletben tartottam az érzéseket, világ életemben ilyen voltam.

Miután megebédeltünk, és kedélyesen eltársalogtunk a rádiózás meg a filmezés előnyeiről és hátrányairól, elkérte a telefonszámom és megadta az övét. Azzal indokolta, hogy nem akarja állandóan Maxet zaklatni azzal, hogy esetleges időpontváltozások esetén hívogasson engem. Logikus volt. Minden, ami ma történt ezzel a fiúval kapcsolatban, logikus volt. Elszoktam már az ilyenektől, mert általában azt láttam, hogy vagy merő önzésből tettek meg az emberek dolgokat, vagy vágyból, érdekből. De ő logikából tette, és ennél többet nem is tudtam kiolvasni belőle. Valószínűleg, aki úgy áll a dolgokhoz, ahogyan ő, azzal így viselkedik. Tisztelet. Illemtudás. Sok emberből hiányzik!

A pillanat hevében, a beszélgetésünk során már a nyelvem hegyén volt néhány csipkelődő, viccesnek szánt megjegyzés a mi kis háborúnkról, de mindig sikerült visszafognom magam. Nem éreztem volna fairnek és odaillőnek ebben az esetben. Csakis azt adhatom vissza neki, amit tőle kapok – mindenkinek eszerint kellene élnie. Ő nem bántott engem? Én sem fogom.

Rissa kiterülve az ágyán olvasott egy könyvet, de nem láttam, hogy mi az, mert újságpapírba csomagolta. Általában ezt tette a könyvekkel, mert utálta, ha mások tudják, hogy mit olvas. Sose értettem ezt a szokását. Vagyis, ezt a szokását se. Úgyhogy most azt láttam, hogy a „vegyen egy kiló paradicsomot” hirdetésen röhög annyira. Nem szólt egy árva szót sem, csak feküdt, és folyamatosan nevetett. Hol hangosan, hol éppen csak kuncogott, mindenesetre tündéri volt. Azért vagyok hajlamos ilyen szavakat használni, mert már millió éve nem láttam őt ilyennek. Eszembe sem jutott megzavarni.

Egy darabig figyeltem, aztán előhúztam a Futótüzet a táskámból, Az éhezők viadala második részét. Nem bírtam ki, tegnap hazafele megvettem. Meg a harmadik részt is. Ellenzem azt a brutalitást, ami a könyveket jellemzi, mégis olvasom őket, és jónak gondolom. Elképesztő, mi? Fordul a kocka.

Lerúgtam a cipőmet, aztán megigazítottam a kanapén egy párnát, feltettem a lábam és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdtem. Az első fejezeten már túl is jutottam, még tegnap, de nem akartam úgy járni, mint az első kötettel, ezért szándékosan legyűrtem magamban az olvasási vágyat.

Rissa röhögött, én szörnyülködtem, de ezen kívül csend volt, és most kivételesen nem bántam. Olvasáshoz pont passzolt. Lapoztam és lapoztam, nem figyeltem, hogy hányadik oldalon vagy fejezetnél járok, beszippantott a történet. Így eshetett meg, hogy nem vettem észre, amikor Rissa elhallgatott, és figyelni kezdett engem, ahogy korábban én őt.

– Mi az? – A mellkasomra tettem a könyvet, és kicsit megemelkedtem, hogy meg tudjam mozgatni a nyakamat. Egészen elgémberedett, minden könyvmoly ismerte ezt az érzést.

– Érdekes – nyugtázta kicsit később a nővérem.

– Nem értelek. – Általában soha nem értettem az ilyen kijelentéseit.

Ott ült, ártatlanul, de azért mindent tudóan nézett rám, és közben lassan ingatta a fejét. Meséltem már a különleges képességeiről, ugye? És arról is, hogy az ilyen megnyilvánulásaival az őrületbe tudott kergetni? Az a fajta ember voltam, aki szeretett mindig mindenről tudni, csakhogy ez Rissa mellett lehetetlennek tűnt.

– Ne már! Valamivel magyarázd meg. És ne nézz így rám!

Ugyanúgy nézett tovább, nem szólt semmit, de legalább nem ingatta a fejét. Ez is valami.

– Majd te is rájössz.

– Mire? Mikor? Miről beszélsz?

De többet nem mondott. Újra a kezébe vette a könyvet, és olvasott tovább. Néhány percig néztem még, további magyarázatra várva, de tudtam, hogy hiába teszem. Amit ő egyszer lezárt, azt én semmilyen módszerrel sem fogom tudni tovább folytatni. Amikor láttam, hogy újra elmosolyodott a könyve felett, én is visszafordultam az enyém felé.

Hat után indultam haza Rissától, ilyen is régen volt. Mindketten meglepően élveztük a közös olvasást, és megbeszéltük, hogy legközelebb is ezt fogjuk tenni. Egyszerre robbant fel bennünk a könyvek iránti szeretet, pont, mint amikor kicsik voltunk. Talán én el sem kezdek olvasni, ha nincs Rissa. Ő kezdte az egészet a Lessie-vel, meg a hasonló történetekkel, én pedig követni akartam a példáját, és bumm... Így lett a könyvmoly.

Amint hazaértem, rögtön nekiláttam a sütésnek: pizzát akartam vacsorázni. Tudom! Szörnyű dolog, de nem tudtam neki ellenállni. Amíg vártam, végignéztem az e-mail fiókjaimat és a közösségi oldalakat, a Facebookon semmi érdekes nem történt: anyám és Xavier írtak. Anya a szokásos kérdéseivel bombázott, és Xavier... Na, ő is a szokásos volt. Küldött néhány fényképet borzasztó szerelmes idézetekkel együtt, amire inkább nem is reagáltam. Aztán jött a Twitter... Ahol szinte semmi érdemleges nem történt. Gondoltam, használom már, ha van, ezért kiírtam, hogy jó napom volt – Rissával és a Futótűzzel. Az ebédet szándékosan nem említettem egyetlen szóval sem, Joshra sem utaltam, hülye is lettem volna! Pedig arra is gondoltam, amikor azt írtam: jó napom volt. Mert úgy volt kerek, ahogy eltelt, és Josh is a részese volt. Ez van!

Dolgoztam, olvastam, hárítottam Xavier szerelmes próbálkozásait, és Rissához jártam, ahol aztán együtt olvastunk. Néha kiírtam valami agyament baromságot a közösségi oldalakra, és ennyi. Körülbelül ennyiből álltak a napjaim, semmi különös. Mégis élveztem! Úgy éreztem, hogy (nagyjából), normális dolgokat művelek, nemcsak ülök és bámulok ki a fejemből, mint egy eszelős, vagy rockzenére lamentálok minden szabad percemben. Ettől függetlenül, egyedül voltam. Általában egyedül voltam, és utáltam. Jó dolog a függetlenség, egy bizonyos pontig. Aztán minden olyan rohadt nyomasztó lesz, amikor egy húzós nap után nem tudok szólni senkihez, vagy egy álmos reggelen senki nem főz nekem kávét. Ezek apróságok, de hiányoztak az életemből. Valami sosem volt kerek, teljes. És sajnos, ezt a hiányt a könyveim sem tudták pótolni. Rövidtávra megnyugvást hoztak, de nem élhetek örökké bennük! Mert egyszer minden könyvnek vége lesz.

Három nappal a közös ebédünk után Joshsal, épp, miután befejeztük a reggeli adást, és megbeszélésen voltunk bent Xavierrel, megcsörrent a telefonom. Ott volt köztünk az asztalon, és Xavier automatikusan lenézett a készülékre, majd amikor felismerte a nevet, a szemöldöke a homloka tetejéig szaladt. Ajaj!

– Ez... ezt fel kell vennem. – Azzal kivágtattam a helyiségből, de tudtam, hogy utánam bámult.

– Macey? Josh vagyok! – most is pont olyan vidám volt a hangja, mint a múltkor.

– Szia!

– Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, jó lenne-e neked a szombat? Akkor nem forgatok, így meg tudok neked mutatni mindent.

Josh most éppen egy vígjátékon dolgozott, ami egy fiatal srácokból álló együttesről szólt, akik járták az országot.

– Igen, a szombat jó lesz. Hol és mikor találkozzunk?

– Ha nem gond, érted mennék. Úgy egyszerűbb lenne.

– Rendben, diktálom a címet.

Hallottam, hogy miközben pötyög a telefonjába, közbe azért beszél hozzám, csak a gombok pittyegő hangzása miatt alig értettem.

– Akkor szombat reggel kilenckor ott leszek, oké?

– Az nem reggel – vigyorogtam.

– Persze, mert a te napod nem emberi időben kezdődik.

– Hű! De jó, hogy mondod! Akkor az a sok zöld figura nem is a munkatársam?

Josh jókedvűen felnevetett, én pedig csendesen kuncogtam. Jól elbeszélgettünk egymással. Aztán letettük, mert mindkettőnknek akadt dolga, én pedig visszatértem a többiekhez a megbeszélésre. Visszaültem Xavier mellé, de ő elhúzódott tőlem, rám sem nézett. Ajaj. Ezt utáltam – miért kellett ilyen dedósan viselkednie? Egy ártatlan telefonhívás miatt?

– Hé! – próbáltam megbeszélni vele a dolgot, de rám sem hederített. Idegesen húztam össze a szememet, magamban füstölögve a tényen, hogy Xavier megsértődött.