És mégis figyelek rád... - V.

Sziasztok!

Először is: hűűűűha! Nem számítottam az előző fejezettel kapcsolatban ekkora érdeklődésre, komolyan! Ledöbbentett és mérhetetlenül boldoggá tett, hogy ennyien írtatok, kattintottatok! Ha most valami statisztikát akarnék írni, akkor azt mondanám, hogy:

- Xavier nagyon érdekes karakter, mert vagy utáljátok, vagy szeretitek. Köztes megoldás nincs. :D Érdekes!

- Josh pedig... levett a lábatokról. :D <3 Ennek örülök a legjobban! :D Konkrétan még csak egy fél fejezetben szerepelt, de már sikert aratott :P

Néhány szót a véleményekről is: köszönöm mindenkinek! Egy élmény volt rájuk válaszolni. Imádtam őket!

A fejezetről: újra visszabújunk Macey lelkivilágába, még jobban megismerjük őt. Szeretném elmondani, hogy szerintem nem azt fogjátok kapni, amire az előző fejezet után vártatok, legalábbis a következő néhány fejezetben tuti nem. Említettem, hogy ez a regény más nekem, máshogy is írom, mint az eddigieket, és külön öröm, hogy sokan kiemelitek, nem sablonos. Nos, ez talán magyarázat, hogy miért olyan ez a fejezet is, amilyen. De ha elolvassátok, megértitek, miről szövegelek itt. Aki szereti a Macey-s részeket, az ő bőrébe bújni, az ő szemével látni, az kedvelni fogja. :)

Lenne egy bejelenteni valóm! Mit szólnátok egy kis játékhoz? :) Mostantól kezdve, a fejezetek kommentelői között, minden héten kisorsolok egy dedikált, a megjelent könyvemhez kapcsolódó könyvjelzőt. Tudom, hogy nem nagy ajándék, de talán van, aki örülne neki. :) Na, mit szóltok? :D

Még egy utolsó megjegyzés, ez a választott zenéhez kapcsolódik: a héten volt az "idolom" születésnapja, Kurt Cobain 46 éves lett volna 20-ikán. Nekem ő nagyon sokat adott, bár ezt fura lenne elmagyarázni. Szeretnék rá emlékezni itt is, ezért a fejezethez szóljon a Nirvana legismertebb slágere!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Nilla

V.

Zene:

NIRVANA - Smells like Teen Spirit

                          "I'm worse at what I do best..."

Rissa félrebillentette a fejét, úgy nézett rám. Az utóbbi napokban, hála az égnek, jobb színben volt. Az ápolók azt mondták, hogy többet is evett, mint átlagosan szokott, és beszélt. Végre beszélt! Még ha csak néhány szót is. Persze, most nem szólt semmit. A nézésével akart az őrületbe kergetni. Mikor még kislányok voltunk, sokszor alkalmazta ezt a megfélemlítési módszert, addig bámult félrebiccentett fejjel, átható pillantással, amíg be nem adtam neki a derekam. Mindegy, hogy milyen rosszaságot akart elkövetni, én benne voltam. Magamtól persze sosem találtam ki ilyesmiket, de együtt fékezhetetlenek voltunk.

Mondtam neki, hogy ne bámuljon így, mert a végén még kisül a szeme. Nem hitte el, továbbra is csak fixírozott, és azt gondoltam, hogy inkább hazamegyek, mert ez így rettenetes. Nagy sokára, amikor úgy csináltam, mintha nem figyeltem volna rá, nem adtam alá a lovat, előállt egy nagyon furcsa kérdéssel. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire ledöbbentett, de Rissa volt az egyetlen, aki előtt sosem tudtam jól hazudni, mert sosem kellett.

– Anyáékról tudsz valamit?

Az első döbbenethullám után elmeséltem neki anyánk utolsó kiábrándító telefonhívását, meg előtte lévőt is, aztán szót ejtettem apánkról, aki még most is a nagyfőnököt játssza, mint ahogy világ életében tette. Azt hiszi, mert van pénze, mindenkit és mindent megtehet és megvehet, már nem is fontos embernek lennie. Meglepődtem, hogy Rissa utánuk érdeklődik, hisz direkt ő kérte, hogy ne látogassák meg. A fene se érti a nővéremet. Egész nap itt van a négy fal között, ki tudja, miket gondol magában. Jövő hét végén ki fogom vinni egy kis csajos kiruccanásra, mindkettőnkre ráfér már. Bár ezt nem árulom még el neki, meglepetés lesz, akkor legalább nem ellenkezhet. Egy kis „karosszériafényezés” mindkettőnkre ráfér.

Később zongorázott nekem. Csak ketten voltunk a teremben, mert ilyenkor senkit nem enged be. Ott ültem mellette, és néztem hosszú, vékony karjait, amint csodálatos, lágy zenével töltik be a teret, figyeltem a megtört nőt, akiért minden egyes nap fájt a szívem. Nem érdemelte ezt meg. Persze, sokan előítéletesen azokkal szemben, akik drogproblémákkal küzdöttek. Merthogy magának kereste a bajt, és a többi. Én, valószínűleg a személyes tapasztalatok miatt, nem tudok így gondolkozni a dolgokról. Én csak azt láttam, hogy a nővérem egyszer úgy döntött, lelép otthonról, megtehette, mert iskolába már nem járt, és volt saját munkahelye. Keresett albérletet magának, aztán összeakadt egy fickóval, akivel nem kellett volna – és akkor kezdődtek az igazi bajok. Nem mondom, hogy Rissa nem volt hibás. Mert az volt. Senki sem kényszerítette, hogy használjon drogokat, ő döntött így. De azt, ami utána következett, nem érdemelte meg. Azt senki sem érdemelte volna.

Egy ismeretlen dallamot játszott, amiről sejtettem, hogy ő írta, majd amikor befejezte, lassan rám nézett. Nem úgy, ahogy az előbb. Ez a nézés meg sem közelítette azt. Csak ennyit mondott, és akkor többet nem is beszélgettünk egymással: „vigyázz a szívedre”. Nem értettem. Sokszor nem értettem, hogy miről beszélt. Pedig világos volt. Én sosem láttam annyira előre, mint ő.

Régebben valahol azt olvastam, hogy azok az emberek, akik értelmi vagy érzelmi károsodással élnek, sokkal különlegesebbek, mint azok, akik ilyen tekintetben egészségesnek mondhatják magukat. Nem tudom, hogy ez másoknál mennyire igaz, de ha a nővéremet veszem alapul, akkor tökéletesen. Olyan, mintha lenne egy harmadik szeme, egy hatodik érzéke, olyasmi, ami nekünk nincsen. Csodáltam őt. Mert csodálatos volt.

Azt hittem, hogy rosszul látok, amikor kedd reggel megálltam a stúdió előtt, és egy kisebb, fiatalokból álló csapat engem várt. Még egy kis táblára is felírták a nevem, és mutogatták, hátha véletlenül elkerüljük egymást! Nem akartam kiszállni a kocsiból, mert valami szörnyűséget sejtettem, és lám, be is jött: szörnyűség volt a javából.

Hamar kiderült, hogy a kis csoport nem más, mint egy interneten alakul közösség „vezetősége”, akik engem akartak, ENGEM, hogy képviseljem őket. Hogy adjam az arcom a hülyeségükhöz, valami olyasmihez, amit minden porcikámmal elutasítok. Nemet mondtam, aztán bemenekültem a rádióba, de tízre már megjött a sajtó, néhány igénytelen bulvárlap képviselői, és a feje tetejére állt a világ.

És ami a legszörnyűbb az egészben, azt akarták, hogy álljak az „Anti Josh” kampányuk élére. Pont erről beszélgettünk a múltkor: hogy mennyire undorító, hogy vannak emberek, akik így vélekednek egy másik emberről. Mert máshogy képzeltek valakit, és alaptalanul dobálnak rá kígyót-békát. Arra gondoltam, hogy kimegyek, és olyat nyilatkozok, amitől három hétig szédülni fognak, de letettem róla. Nem akartam még nagyobb felhajtást és felháborodást ébreszteni. De a kis csapat, az „Anti Josh” megalkotói nem adták fel egykönnyen. Néhány napig üldöztek a közösségi oldalakon, és a pompás bulvárcikkeknek hála összefonódott a nevem velük valahogy. Persze, nem mondtak konkrétumot, de már az is elég, hogy egy hasábban említettek velük! Pont, amikor kimásztam ebből az egészből, újra visszaestem a gödörbe.

A rádióban annyit foglalkoztam csak vele, hogy elmondtam, a híresztelések nem igazak, nem foglalkozom semmi ilyesmivel, és nem is fogok, továbbá felháborítónak találom, hogy ilyesmi létezik. Többet nem kerestek meg, de a neten továbbra is szerepeltem a posztjaikban, amit továbbra sem értettem. Esküszöm, ez az egész olyasmi volt, mint a propaganda-kérdés a könyvekben. Vegyünk egy ismertebb arcot, hangot, mert akkor majd jól mellénk fog állni mindenki. Képzeltháború egy idióta ügyért – leginkább ezzel tudnám jellemezni. Nem akartam senki ellen sem lenni, nyilvánosan nem is foglalkoztam tovább az üggyel. És mégis, az volt a legrohadtabb ebben az egészben, hogy bűntudatom támadt. Közöm nem volt a dologhoz, de mégis szégyelltem magam, és úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem. Mit tehettem volna? Mindig is ez volt a bajom, sokszor szívtam már meg a lelkiismeretességem miatt. Egyszerűen belebetegedtem volna abba, ha mások előtt szégyenben maradok olyasmi miatt, amit nem tettem meg, sőt zsigerből ellenzek. Meg akartam keresni Josht, és elmondani neki, hogy nincs közöm ehhez az egészhez. Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű, ugyanis nem egy olyan srácról beszélünk, akinek a nevét beírom a Facebook keresőbe, kidobja, és írok neki egy üzenetet...

Amikor legközelebb bementem a rádióba, a főnökeimtől elkértem az ügynöke elérhetőségét. Ezzel még nem volt gond, megadták könnyen. Bár megkérdezték, hogy minek az nekem, nem volt kötelességem válaszolni rá. És ha van egy elintézetlen ügyünk, amihez nem akarom a média segítségét kérni, akkor mi van? Így is sokat ártottak már. Annak köszönhető, hogy megszálltak a „Peeta nem Josh” kampány őrültjei, és azt gondolták, én leszek a Che Guevarájuk.[1]

Felhívtam az ügynökét, akit Maxnek hívnak, de eleinte nem nagyon tudta, hogy ki vagyok. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy velem foglalkozzanak, de nem maradt más választásom. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy mondjuk, megadja Josh elérhetőségét, de a remény hal meg utoljára. Elmondtam az igazat, hogy szeretnék vele beszélgetni erről az anti klubról, de csak mint kívülálló, a média teljes kizárásával, mert tele van a hócipőm azzal, hogy lassan szétszednek. Legnagyobb meglepetésemre, megértette. És azt mondta, hogy tudja, milyen ez! Azt mondta, néha neki is elege van ebből az őrült nagy felhajtásból, de mosolyogva kell viselni, mert minden ballépésünket észreveszik, és az ezerszeresére nagyítják. Meg hogy, sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a „híresség” is ember. Nem gondoltam volna, hogy ez a Max ilyen jó fej. Végül abban maradtunk, hogy beszél Joshsal, és visszahív, elmentette a számomat. Tíz percet dumáltunk teljesen felhőtlenül, és esküszöm, jólesett a lelkemnek olyasvalakivel beszélgetni, aki szintén nyakig benne van a dologban. Mindezt úgy, hogy csak mi tudtunk róla – szuper érzés!

Este, miközben a vacsit csináltam, és klasszikus rockzenét hallgattam, megcsörrent végre a telefonom. Nem mondom azt, hogy nem vártam, hogy Max ígéretéhez visszahívjon, mert vártam. Olyan jó volt vele beszélgetni, hogy kerestem már a következő alkalmat. Nem kellett csalódnom, a képernyőn tényleg a neve villogott!

– Helló-belló, Macey! – szólt bele vidáman. – Itt a sajtóközpont.

– Jaj, attól tartok, akkor rossz számot tárcsázott! Nálam ugyanis titkosan folynak a projektek.

Max felnevetett, aztán ugyanolyan laza, társalgási hangon folytatta, mint előtte.

– Holnap együtt ebédelünk? Kitaláltunk egy jó kis megoldást.

Köpni-nyelni nem tudtam. Ez máris jóval több volt annál, mint amit elképzeltem.

– Csak akkor, ha nem kell posztolnom a Twitterre semmit sem.

Max újra röhögött.

– Nem, semmi ilyesmit nem kell tenned. De attól tartok, a médiát nem hagyhatjuk ki a dologból, ugyanis egy ideje azzal vannak elfoglalva, hogy te vagy az „Anti Josh” királynője.

– De hát nem vagyok az! – szóltam közbe dühösen.

– Én tudom. De sokan sajnos nem. Remélem, megérted, hogy a film előtt pár héttel nincsen szükségünk semmiféle negatív reklámra. Így is több jutott ki belőle...

– Persze, de én ki akarok mászni ebből az egészből, nem pedig még inkább belemenni.

– Tudom, ezért is nehéz ennyire ez az ügy.

– Nézd, szívesen segítenék nektek elsimítani ezt a dolgot, ha tudnám, hogy utána tényleg leszállnának rólam. Mert eddig bármikor azt hittem, jött egy újabb csapás. A rádiót pedig semmiképpen sem akarom belevonni, szükségem van még a munkámra.

– Ne félj, azt semmiképp sem fogod elveszteni. Ennek nincs köze a rádióhoz. Akkor holnap együtt ebédelünk? Mindent el fogok mesélni a tervről.

– Azért valamit elárulsz róla elöljáróban? Ami nem hadititok, vagy ilyesmi?

– Akkor holnap felhívlak, és egyeztetünk helyet és időt. Egyébként, a fedőnevet elárulhatom, ha már ilyen kíváncsi vagy: egy nap Joshsal.

---

[1] Che Guevara: A kubai forradalom egyik legendás vezetője.