És mégis figyelek rád... - IV.

Sziasztok!

Hétvége lévén, meghoztam az új fejezetet. Ez a hét egészségügyi szempontból nekem nem volt valami jó, igencsak megbetegedtem, levert lettem, de remélem, nektek azért jobban telt! :) Vagy ha nem is, a hétvége enyhít rajta valamelyest.
Gyorsan elmondom, hogy az oldalsávba felkerült egy "Köszönetfal" nevű menü, tekerjetek egy kicsit lejjebb! ;)

Néhány szóban a fejezetről: megtörténik benne az, amire már az első sorok óta várunk: hogy a főszereplőink találkozzanak egymással! Ezért hát nem is húznám sokáig az időt, hagyom, hadd olvassatok nyugodtan. :D
Az előző fejezethez érkezett hozzászólásokra válaszoltam, köszönöm! ♥
A fejezetet, most is, mint mindig, Angel bétázta, köszönet neki! ♥
Jó olvasást, remélem, elégedettek lesztek ;)
Puszi :)
N.

IV.

Zene:

NICKELBACK - Lullaby

                           "I'm telling you that, it's never that bad,
                                           Take it from someone who's been where you're at..."


– A kék sarokban Macey Lafette, a Mornin’Café műsorvezetője – harsogta a mikrofonba lelkesítően Xavier –, a piros sarokban pedig Josh Hutcherson, Az éhezők viadala ifjú titánja. Tisztelt hölgyeim és uraim, kezdődjön hát az összecsapás!

Hogy hogyan is kerültünk ebbe a rettenetesen kínos helyzetbe? Még elmesélni is kellemetlen! Szóval Josh ügynöke megkereste a rádiónkat, és kért egy interjút, aminek a végén el kellene ásnunk a csatabárdot. Ez a reklám nekik is jól jött a film előtt, meg nekünk is, de most már mindketten azon voltunk, hogy befejezzük ezt a játékot. Először nem akartam elfogadni az ajánlatot, mert a hátam közepére sem kívántam a további csatározásainkat, végül, főnöki nyomás és a józanész hatására mégis igent mondtam. Ha így vége lehet ennek, akkor miért ne?

Aztán hirtelen eljött az interjú reggele, kivételesen nem kellett olyan korán kelnem, szunyókálhattam egy órával tovább is. Legalább már ezért megérte! Magam is meglepődtem rajta, de jó kedvvel ébredtem, vidáman, ami már hónapok óta nem történt meg hétköznap. Hétvégén mindig más volt a helyzet, hisz ki ne szeretne úgy ébredni, hogy „óóó, ma nincs meló?”

Bár eleinte arra gondoltam, hogy szakadt farmerban meg bő pulcsiban megyek dolgozni, végül mégis egy csinosabb, nőiesebb öltözet mellett döntöttem. Na, nem azért, mert bárkit is le akartam venni a lábáról, pusztán csak be akartam váltani a hozzám fűzött reményeket – sokkal jobban lehet vitázni az ellenséggel, ha az ember lánya csinos. Mindent be kell vetni, ezt már régen megtanultam. Miután finoman kisminkeltem magam, csak egy kis ajakfényt és púdert használtam, elindultam a kis Fiatommal. Most, hogy később indultam, sokkal többen voltak az úton, mint általában. Megszoksz valamit, aztán könnyedén kólint fejbe a változás.

Mire a stúdióhoz értem, már annyi időm sem maradt, hogy beugorjak a kis kávézóba egy bögre forró feketéért, ugyanis otthon sem ittam. Bevallom derekasan, lusta voltam megcsinálni. Gondoltam, majd itt, de úgy néz ki, itt sem.

Feltűnő volt, hogy amikor beléptem az ajtón, senki sem volt a szokott helyén. Csend vett körül, és ez itt általában sosem szokott megtörténni. Két délutáni műsorvezető adott műsort most helyettünk, láttam, hogy a hangszigetelt üveg mögött nevetnek valamin. De rajtuk kívül senkit sem láttam.

Egyenesen a „Lézengő” felé indultam, ez egy olyan helyiség, ahol akkor gyűlünk össze, ha semmi különösebb dolgunk nincs, vagy ha van öt percünk pihenni. A „Lézengő” egy nagy terem, tele fotelekkel, asztalokkal és egy nagy kanapéval, amit a srácok általában mindig kisajátítanak maguknak. Egyszer az egyikük, amikor egy éjszakára kitette a barátnője a szűrét hazulról, itt aludt. Ha ez a hely mesélni tudna!

Abban a pillanatban, ahogy beléptem, megláttam háttal nekem, az egyik asztalon ülni, míg a többiek előtte ültek a kanapén, és röhögtek a sztorijain. Aztán Xavier felpattant a jöttömre, és ő is megfordult. Láttam, hogy kicsit elkerekedett a szeme, ahogy rám nézett.

Joshnak elkerekedett a szeme, ahogy végignézett rajtam. Nocsak! Tán nem ilyesmire számított?

– Macey! – köszöntött Xavier, miközben egy papírpoharat nyújtott át. Honnan szerválta? Hisz az előbb még nem volt a kezében semmi! – Kávéztál már? – Minden reggel megkérdezi, és általában mindig ugyanazt felelem. Kivéve ma.

– Köszönöm szépen! – elvettem a poharat, lepattintottam a fedelét, és mélyen beszívtam a kávé illatát. Csak egy reggelt hagyok ki, és máris, hogy hiányzik!

– Hogy aludtál, amore mio?

Josh mentett meg attól, hogy erre az igen kínos kérdésre mindenki előtt válaszolnom kelljen. Komolyan, Xavier mit akar állandóan ezzel az olasz szöveggel? Talán fel kellene világosítanom, hogy ő egyáltalán nem olasz.

– Örvendek a szerencsének, Macey. Josh vagyok – mondta, miközben barátságos mosollyal kezet nyújtott. Egyszerű, fehér pólót, felette világos inget viselt, amit nem gombolt be, meg halványbarna gatyát. A csuklóján néhány fonott, csomózott karkötő. És egy tetoválás.

Ledöbbentem a stílusán, de egyáltalán nem mutattam. Minél kevesebbet tud rólam, annál jobb.

– Én is igazán örvendek. – Kezet ráztunk. Próbáltam igazán kimértnek tűnni, ő meg igazán jó fejnek és kedvesnek. Ezután nem jutott több időnk beszélgetni, mivel alig maradt az adáskezdésig fél óránk. Mindenki ment a dolgára, mi pedig félrevonultunk az egyik kis szobába, megbeszélni az adástervet. A jobb kezemben volt a gumis mappa, rajta a tervvel, a balban pedig a kávé, amit lassan kortyolgattam. Kevés esetek egyike volt, amikor hálát adtam Xavier előrelátásáért. A jobbomon Josh állt, a balomon meg Xavier, és mindkettőjüknek le kellett nézniük rám a vállam felett, mert annyival magasabbak voltak nálam. Csodás volt összezárva lenni velük egy kis helyiségben, ilyen közel.

– Ezt minden reggel így csináljátok? – kérdezte Josh.

– Általában igen. Átfutjuk még egyszer-kétszer az adás menetét, beszélgetünk kicsit a témákról előre, a zenékről, ilyesmik.

– Á, igen, beszélgettek előre – vigyorodott el. – Azt észrevettem.

Felnéztem rá a papírok közül, kissé talán szigorúbban, mint szerettem volna, de vette az adást. Ha ilyen megjegyzéseket fog tenni, akkor nem leszünk jóban. Még az sem tudja majd enyhíteni, hogy mennyire jó illata van. Már akkor megéreztem, mikor közelebb lépett, hogy bemutatkozzon. Édes, de nem bódító. Friss. Mentás.

Találkoztam már néhány hírességgel rádiós munkám során, de egyikük sem volt olyan, mint ő. Egyrészt, általában, akik tudták magukról, hogy milyen baromi fontosak, mindig késtek. Pusztán azért, mert megtehették. Undorító egy szokás egoizmusból váratni a másikat, csak azért, mert tudod, hogy úgyis megteszi. Aztán, a műsor előtt néhány mondatnál sosem beszélgettek velünk többet, mintha mi egy másik, egy alárendelt faj lennénk, de persze a műsorban kedvesek meg bűbájosak voltak, nehogy valaki megsejtsen bármit is. Jött velük a külön fodrászuk meg sminkesük – öcsém, ezt soha nem értettem. Minek egy RÁDIÓADÁSBA sminkes meg fodrász? Ki fogja leszólni az ő frizurájukat, a mikrofon? És általában semmi érdeklődést nem mutattak az iránt, amit mi csináltunk. Merthogy csak azért voltunk az ő szemükben, hogy őket kiszolgáljuk. Egy nagy frászt! Eddig Josh teljesen más példát mutatott, de nem dőltem be neki. Még a jó illatával együtt sem.

Megrendülve vettem tudomásul, hogy a fiúk teljesen jól elvoltak egymással. Poénkodtak! Röhögtek a másik viccén. Ami, azért fura, mert én ezt sosem tudnám elképzelni Xavierrel. Persze, a műsorban más, akkor meg tudom acélozni az akaratomat, és úgy tenni, mintha tényleg jó páros lennénk, de valójában nem voltunk azok. Állandóan menekültem előle, pedig valójában nem is érdemelte ezt meg. Jó srác volt. Csak nem nálam. Talán, ha nem lenne őrülten szerelmes belém, még jó is lenne a kapcsolatunk. Remélem, egyszer azért megtudom. Felemelő lenne úgy élni!

– Min merengtél el annyira, amore mio?

Ó, na, pontosan erről beszéltem.

Azonban mielőtt előállhattam volna egy megsemmisítő válasszal, Josh megelőzött.

– Te beszélsz olaszul? Nagyon király!

– Csak az alapokat tudom, de megértetem magam.

– És mit jelent az amor...?

– Amore mio? – nevetett fel Xavier, miközben rám pillantott. – Úgy fordítanám, „szerelmem”.

– Ó! – Josh meglepődött, úgy kapkodta Xavier és köztem a pillantását, mintha nehezére esne elhinni, amit hall. – Sok boldogságot!

Tejóisten! Hát ez már túlmegy minden határon. Kénytelen voltam megvédeni magam. Mert amúgy baromira nem izgat, hogy Josh mit gondol rólam, vagy Xavierről, az viszont már rettenetesen csípte a szemem, hogy BÁRKI széles-e világon azt higgye, hogy vele járok együtt.

– Te meg morta[1] leszel nagyon sürgősen, ha nem fejezed be ezt a süketséget – pillantottam keményen Xavierre. Aztán Joshra néztem. Lehet, hogy durva lesz, amit mondani fogok, viszont elpattant bennem valami, eldurrant az agyam. – Két barátnője van, és egyikük sem én vagyok. A jobb- és balkeze.

Azzal letettem a poharamat az asztalra, és egyenes vonalban az ajtóhoz mentem. Nem néztem rájuk, többet nem is szóltam. Mielőtt becsuktam volna magam mögött, még hallottam, ahogy Josh azt mondja Xaviernek: „soha ne hagyjon el a remény.”[2] Hahahah. Milyen szellemes!

– A kék sarokban Macey Lafette, a Mornin’Café műsorvezetője – harsogta a mikrofonba lelkesítően Xavier –, a piros sarokban pedig Josh Hutcherson, Az éhezők viadala ifjú titánja. Tisztelt hölgyeim és uraim, kezdődjön hát az összecsapás!

– Macey, először is, hadd mondjak köszönetet, hogy itt lehetek veletek a műsorban! Ez csúcs, nagyon tetszik. Ha egyszer megunom a színészetet, feltétlen rádiós leszek! – nézett rám a mikrofonja mögül Josh. Most egymás mellett ültünk. Xavier őszintén felnevetett, én meg csak muszájból. Valahogy nehezemre esett komolyan venni a szavait.

– Nos, nem is tudom, talán el tudok intézni neked egy délelőtti kívánságműsort... – Aki nálunk dolgozik, az tudja, hogy a kívánságműsorok nem számítanak valami nagy melónak, mert a hallgató alakítja a műsort, és nem mi. Általában nem igazán szeretik a rádiósok.

– Úgy tudom, sőt mindenki úgy tudja, hogy azért gyűltünk ma itt össze... Ó, nem – nevetett Xavier a saját viccén. – Ez nem jó kezdés, hisz nem egy esküvőről van szó! Szóval, úgy tudom, van némi megbeszélnivalótok egymással a Twitter-háború után. Ki szeretné kezdeni? Macey, Josh?

Intettem neki, hogy kezdheti ő, majd reagálok rá valamit.

– Igazság szerint, amikor visszahallgattam az adást, óriásit röhögtem. Mert egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Tetszett, mert olyan spontán volt.

– Csak azt ne mondd, hogy örömtáncot is jártál miatta!

– Azt éppen nem. De mindig jólesik, ha ilyen egy ilyen gyönyörű nő velem foglalkozik.

Ha! Mit képzel magáról? Ilyen stílusban próbál nekem bókolni? Egy ilyen műsor közben? Meg amúgy is! Így mindenki azt gondolja róla, hogy „óóó, hát ilyen egy igazi férfi” én meg leszek a gonosz boszorkány ebben a mesében, aki minden jónak az elrontója. Miközben én vagyok itt az egyetlen normális! Xavier szeme összeszűkült, de megjegyzés nélkül hagyta a dolgot. Megjegyzés nélkül kellett hagynia a dolgot.

– Az üzenetedből a közösségi portálon nem erre következtettem.

– Az csak egy kis ártatlan hecc volt. Akkor még nem találkoztunk.

És az volt az egészben a legrosszabb, hogy közben olyan angyalian mosolygott! Mintha én lennék az áhított ajándék, amit hétéves kissrác korában nem talált meg a karácsonyfa alatt. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, talán még el is hiszem.

– Ha így folytatod, még a végén beléd szeretek!

Ironikusnak szántam, de ő komolyan vette. Xavier majdnem lefordult a székből meglepetésében, aztán újra átvette a szót, miközben mi sokat sejtetően néztünk egymásra Joshsal.

– Úgy hangzik, mintha ti már elástátok volna azt a csatabárdot!

– Sőt, már az esküvőt tervezzük – jelentettem be epésen. A fiúk nevettek, úgy tűnt, értékelik a humoromat.

– Remélem, meghívtok majd!

Gyors témaváltás következett, és Xavier Az éhezők viadaláról faggatta Josht. Hogy milyenek voltak a munkálatok, milyen volt Peeta bőrébe bújni, meg hogy mennyi hasonlóság van köztük. Ez volt az első pont, ahol élvezettel hallgattam, amit Josh mondott. Érdekes volt. Mindig is nagyra becsültem a színészeket, elkápráztatott, hogy mikre képesek egy-egy szerep miatt. Én például sosem tudnám eljátszani, hogy egy másik ember vagyok, nemhogy mondjuk még felkészülni is rá! Valahol olvastam, hogy sokan hónapokig készülnek arra, hogy eljátszanak egy karaktert. Mások meg heteket töltenek kemény edzésekkel, gyúrással, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. A másik dolog meg a kamera. Utáltam! Még azt sem szerettem, ha fényképeznek. Lámpalázas lettem, sosem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom ahhoz, hogy természetes legyek, ettől pedig borzasztóan természetellenes lettem.

– Azt olvastam – szóltam bele a beszélgetésbe én is –, hogy sokan nem preferálnak téged Peeta szerepére. Állítólag még valami fanklub is alakult ellened.

– Igen – sóhajtott nagyot Josh. Néhány másodperces jelentőségteljes csend. Akármilyen jó színész is, most nem tudta elrejteni a csalódottságát, ami egy pillanatra villant fel a szemeiben. – Sajnos, sokan nem tudnak elképzelni Peetaként. Ez eleinte csak abból fakadt, hogy természetesen barna a hajam, Peeta pedig szőke, ugye.

– Homokszőke – pontosítottam. Josh őszinte csodálkozással pillantott rám.

– Igen, pontosan. De a mesterfodrászok megoldották ezt a problémát. Sajnálom, hogy sokan úgy gondolják, nem felelek meg az elvárásoknak. Minden tőlem telhetőt megtettem – mondta végül, és láttam a mosolyából, hogy lezárta a témát. Ez azért elég ramaty érzés lehet: sokan utálják, csak azért, mert egy könyvkaraktert nem így képzeltek el.

– Ez minden bizonnyal kiderül néhány hét múlva – szólalt meg újra Xavier, Josh korábbi filmjeire terelve a szót. Kiderült, hogy láttam is egy filmjét, amiben még kissrácként játszott, csak nem emlékeztem rá.

Mindent összevetve, nem is volt olyan rossz, mint amire számítottam.

---

[1] Halott (olasz)

[2] Részlet Az éhezők viadalából („Soha ne hagyjon el benneteket a remény!”)