És mégis figyelek rád... - III.

Héhahó! :D

Bizony, jól látjátok, random fejezet. :D Twitteren egy kedves olvasóm, Heni, megkérdezte, hogy nem lehetne-e ma egy fejezet. És mivel eléggé sok megvan már a történetből, arra gondoltam, hát miért ne? :D Úgyhogy...

Folytatódik a háború a két fél között! Nem is akarok spoilerezni, aki kíváncsi rá, úgyis elolvassa. Köszönöm szépen a kommenteket, rohanok és válaszolok is rájuk! Válaszoltam a második fejezet hozzászólásaira is!

Jó olvasást, szép hétvégét!

Puszi :)

N.

III.

Zene:

MELANIE C - Never be the same again

                        "It's just the beginning, not the end...
                                                    Things will never be the same again..."

Ha azt mondom, hogy tőlünk volt hangos az internet, akkor nem fejezem ki magam eléggé jól. Igen, tőlünk, és ez a királyi többes nem önnön magamnak, meg a három másik énemnek szól, hanem Joshnak és nekem. Ó, ja igen, ki a tököm az a Josh? Ez az a mondat, ami mindent elindított, és amit többet soha nem fogok megkérdezni, mert egy életre megtanultam.

Az egyik ismerősöm a rádiótól mutatott egy Twitter-linket, de nem volt hozzáférésem, be kellett regisztrálnom az oldalra. Olyan kínai volt nekem az egész, hogy a gugliból kellett segítséget kérnem hozzá, de ez most mellékes. Szóval megnyitottam a linket, ami egyenesen Josh Hutcherson profiljára vezetett! Azt hittem, hogy ez valami hülye vicc, valaki csak szórakozik, ennek az ügynek már régen vége, de nem, ez az egész halálosan komoly volt. Ott volt a poszt Josh falán, valós bizonyítéka annak, hogy a háború elkezdődött kettőnk között. Először felháborítónak találtam, ahogy újra és újra elolvastam, aztán elképedtem, végül pedig jót röhögtem rajta. Ez már kőkemény harc! Véres küzdelem. És hogy mi volt az a rövid kiírás, ami Josh részéről elindította a lavinát?

#KiatökömazaMaceyLafette?

Vérbosszú! Csak erre tudtam gondolni. Valahogy vissza kellett vágnom, nem hagyhattam ennyiben. Ez a rossz szokásom még kislánykoromban alakult ki, imádtam veszekedni, tök értelmetlen és felesleges dolgok felett is, kerestem a konfliktust.

Még aznap délután behívtak a rádióba, különleges megbeszélésre. Azelőtt nem gyakran fordult elő velem ilyesmi, így tudtam, hogy vagy valami nagyon jó dologról van szó, vagy valami szörnyűről. Az ösztöneim azt súgták, hogy mindehhez a Twitter-háborúnak van köze, és azt hittem, mire átverekedem magam a bostoni dugókon, megőszülök. Nagyon ott akartam már lenni!

A főnökeim vigyorogva, tárt karokkal (!) fogadtak. Ennyi kedvességet még a születésnapomon sem kaptam tőlük. Röviden felvázolták a helyzetet: mióta elszóltam magam, a műsorunk nézettsége a duplájára növekedett. Mióta Josh válaszolt a közösségi portálon, sorra érkeznek a telefonhívások, a gratulációk, és a hallgatottság rekordot döntött. Ez a sajtószakma, apám! Ha van közönséged, ha vannak nézőid, akkor azt csinálhatsz, amit akarsz, csak hozzál minél több pénzt a csatornádnak. Ez egy modern értelemben vett túlélési törvény, ami mindenképpen elgondolkodtató. Említettem már, hogy nem igazán szeretek ebben a világban élni?

A főnökeim azt mondták, hogy „a show-nak mennie kell tovább”. Aha. Hát köszönöm szépen. Rám van bízva, hogy valamivel feleljek a kihívásra, de tegyem, és ajánlják, hogy ütős legyen, mert különben irgum-burgum lesz. Holnap, reggeli, élő adásban. Addig körülbelül tizennégy órám maradt kitalálni, hogy mit tegyek, vagy komolyan kihúzom a gyufát. Ennyi ballépés után, ami, Istennek hála, hogy jól sült el, különösen szükségem van az állásomra. A rádió az egyetlen hely, ahol igyekeztem nem konfrontálódni, kivéve Xaviert. De róla inkább ne beszéljünk.

Hazafele megálltam egy könyvesboltnál. És bár minden porcikám tiltakozott ellene, mégis megvettem Az éhezők viadalát. Egyelőre semmi ötletem sem volt, de úgy véltem, nem árthat, ha képben vagyok legalább a történettel.

Nos. Másfél órát sikerült aludnom az éjjel. Egy szuszra, majdhogynem végig egyetlen olvasópozícióban értem a könyv végére, és bármennyire is utálni akartam, nem sikerült. Attól függetlenül, hogy a könyv maga elborzasztott, mert egy brutális világot fest le, amelyben utálnék élni, mégsem tudtam letenni. Hiteles volt és megrázó, igen, talán ebben rejlik az erőssége. Ezzel pedig, elértem a gondolatmenetemben ahhoz a részhez, amelyre még gondolni sem szívesen gondoltam: nem tudtam Peetát másként elképzelni, mint Josh. Tudom, hogy sokan tiltakoztak ellene, mert hogy mennyire nem Peeta, de titkosan, szigorúan csak magamnak, be kell vallanom, hogy valójában nagyon jó a szerepre. A fene egye meg, így nem lehet visszavágni! Ráadásul alig aludtam. Kész, beteget jelentek, a reváns elmarad, mindenki mehet a pi... Na, jó, nem, kell még az állásom.

Fél órát töltöttem a reggeli zuhanyozással, és három kávét tankoltam magamba, de a megváltó ötlet csak nem akart jönni. Végül arra jutottam, hogy majd improvizálok, az eddig egész jól ment.

A stúdióban mindenki meg volt őrülve, vártak engem, várták az adást, faggattak, viccelődtek, és percenként ellenőrizték a hallgatóink számát, ami már ilyen korai időpontban is szenzációs volt. Amerika tényleg kíváncsi erre a harcra köztünk. Ha nem lennék ennyire álmos, még én is izgatottan várnám, de így nem tud lekötni. Nem kellett volna addig olvasni, a francba.

Elkezdődött az adás, és Xavier meg is engedett magának néhány ehhez kapcsolódó poént (azt mondta, hogy Jó reggelt, Panem, meg kezdődhet a Hallgatók Viadala, haha), de még nem foglalkoztunk ezzel a témával, csak nyolcra volt időzítve, amikor általában a legtöbben hallgatnak minket.

Hét óra ötvennyolckor kezdtem el parázni, akkor éreztem meg igazán, hogy mekkora súlyok vannak ezzel kapcsolatban a vállamon, hogy a főnökeim, a hallgatóim, mind jó műsort várnak tőlem, de nem tudok nekik semmit sem nyújtani. És így áldozott le a fiatal rádiós műsorvezető csillaga, akinek egyetlen elmés visszavágás sem jutott jókor az eszébe.

– Szóval, Macey, tegnap Josh Hutcherson hozzád kapcsolódó Twitter bejegyzése rázta fel egy kicsit a kedélyeket. Gondolom, szeretnél reagálni rá valamit, hát itt az alkalom! Halljuk – mosolygott rám nagyon kedvesen és bátorítóan, de ez természetesen nem segített. Nem szerettem, amikor így vigyorgott.

Vettem egy jó mély levegőt, aztán így feleltem:

– Én csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy... – Na, igen, mit is? Hát semmit! – Hogy eddig csak fél Amerika ismerte a hangomat, de hálásan köszönöm, hogy a hírnevemet a másik feléhez is eljuttattad! Illetve még egy dolog, ha már ilyen kedvesen megkérdezted, Xavier. Csak annyit üzennék, Josh, hogy nem valami ötletes dolog más levetett alsóneműjéből zászlót készíteni. Legközelebb légy kreatív, bírom a kihívásokat! – és felnevettem, méghozzá olyan hangon, amitől tapasztalataim szerint a hímneműek megőrültek. Xavieren már látszódtak is a tünetek, akkorát nyelt, mint aki három napja szomjazik, és olyan mohón itta a látványomat, mintha én lennék a Szent Grál, személyesen. Sosem voltam jó kislány, szerettem flörtölni és kalandokba bonyolódni, de érzelmekkel sosem játszottam.

Aztán kapcsoltunk egy betelefonálót, felsőbb utasításra, mert beviharzott a főnök a reklámblokk alatti szünetben, és azt mondta, hogy már várakozik valaki a vonalban, akit azonnal be kell majd kapcsolnunk.

Xavier elmondta a szöveget, hogy már van is egy lelkes hozzászólónk a témához, aki máris elmondhatja a véleményét, sőt még reflektálni is fogunk rá. Vagyis inkább csak én fogok, de most ő volt konferanszié, és muszáj volt így előadnia a dolgokat.

– Most hallgatlak titeket először – mondta a srác a telefonba –, de nagyon szórakoztató a műsorotok, máskor is ide fogok kapcsolni.

– Köszönjük szépen, igyekszünk – így Xavier. – De ha nem tévedek, nem pontosan azért hívtál, hogy ezt elmondd.

– Így igaz, lenne egy kérdésem Maceyhez. Mindig így nyilatkozol azokról az emberekről, akiket nem ismersz?

– Ez egy nagyon jó kérdés, de szerintem nem mondtam semmi olyasmit, ami bántó vagy sértő lehetett volna. Néha egy kicsit szabad szájú vagyok, akkor is, amikor nem kéne, elnézést, ha ezzel valakit megbántottam.

– Pedig a „ki a tököm?” az elég degradálónak hangzott.

– Nem annak szántam.

– Aha, az más. – Fura lenne megmagyarázni, de éreztem a srác hangján, hogy gúnyos, hogy élvezi a helyzetet, hogy azt hiszi, most nehéz szituációba hoz engem. Gyorsan visszavágtam neki.

– Nem gondolom, hogy bárki, aki hallgatja a műsort, és kedvet érez arra, hogy betelefonáljon, megmondhatja, hogy mit éreztem vagy gondoltam, amikor kimondtam a szavakat. – Hirtelen olyan feszültség lett körülöttem, hogy tapintani lehetett. – Ez, kedves telefonáló, szerintem sokkal inkább vall arra, hogy leírsz embereket, mint egy véletlenül kiejtett, meggondolatlan, emberi mondat.

A vonal másik végén lévő illető felnevetett, és mióta adásban volt, most éreztem rajta azt először, hogy nem gúnyból, hanem őszintén tette.  

– Ez az érvelés nem is olyan rossz – mondta aztán. – Josh Hutcherson voltam, sziasztok.

Aztán a vonal megszakadt.

Most már aztán elég rendesen elegem volt a felhajtásból. Nem szerettem, hogy velünk, hogy velem foglalkoznak, hogy bulvárlapok újságírói keresnek meg, hogy interjút adjak (én!), hogy befurakszanak a munkahelyemre is, így nem tudom csinálni a dolgomat. Próbáltam megkérni mindenkit, hogy ne hozzuk fel a Josh-témát többé, hogy ne adjunk ennek az egésznek még nagyobb teret, mert már így is elhatalmasodott, de csak annyit értem el vele, hogy napi fél óra helyett néhány percig volt műsoron. Ezt is csak úgy sikerült megvalósítani, hogy azzal érveltem, hogy a közönségünk meg fogja unni, és a gyorsan jött siker csak gyorsan jött semmit fog maga után hagyni, ha nem figyelünk oda. Az embereknek roppant kényes az ízlésük, nagyon hamar el lehet szúrni egy hosszú idő alatt felépített tervet. Most arra kell törekednünk, hogy megtartsuk a hallgatóinkat, ne pártoljanak el tőlünk.

Az elkövetkezendő napokban új témákat kerestünk, sokkal érdekesebb dolgokat tettünk a műsorba, még több időt fordítottunk a szerkesztésre, és úgy tűnt, ez meg is hozta az eredményét. A hallgatóink megmaradtak, viszont nem ismételtük magunkat, mint valami papagáj, mindig naprakészek és érdekesek voltunk. Tizenöt perc nekem ebből a fokozott hírnévből bőven elég volt, és már azt hittem, végre visszamenekülhetek a kipróbált, jól bevált kis életembe, amikor újabb csavar következett.

A csatornánkat felkérték egy egész órás rádióinterjúra, amit én egyáltalán nem akartam megcsinálni, viszont a főnökeim meg annál inkább akarták, és kirúgással fenyegetőztek. A büdös francba, hogy anno nem tudtam befogni a számat!