És mégis figyelek rád... - I.

2013. január 28.
Kedves Mindenki!
Nem akarok nagy szavakat írni, hogy hát eljött ez a pillanat is, meg bla-bla, és bla-bla-bla, pusztán szeretnék néhány dolgot elmondani a történethez, a fejezethez.
Akkor néhány szó a történetről: lehet, hogy egyeseknek lassúnak fog tűnni. De szándékosan írom így, mert szerintem ennek így kell történnie. Próbálok reális maradni, ez nagyon fontos. Tehát a főszereplőim nem fognak egyik sorról a másikra egymás nyakába ugrálni, vagy gyűlölködni, stb. Sokan talán pont azt várják, de NEM lesz olyan. Szépen, lassan van adagolva minden. Erre fontosnak véltem felhívni a figyelmet, mert ez a regény nekem többet jelent, mint egy blogregény, talán ezt majd észre is fogjátok venni, valami megbújik a sorok között.
A fejezetről: megismerjük benne az alaphelyzetet, a főszereplőnket, akinek a szemén keresztül nézzük a világot. Remélem, kedvelni fogjátok őt! :) Senki ne várjon őrült akciót és satöbbit, fentebb leírtam, miért.
Ezek után pedig szeretnék jó szórakozást kívánni Nektek, és megkérni, hogy mondjátok el a véleményeteket! Nekem fontos. Köszönöm!
Bétázásért hála Angelnek ♥ :)

I.

                                                                                      Zene:
                              "This is how an angel dies..."


Világ életemben gyűlöltem a koránkelést. Meg a light kólát, a szójatejet, a gombát a pizzán és a Rolling Stonest. De azt hiszem, mindközül tényleg a koránkelést rühelltem a legjobban. Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, hogy akkor kelhessek, amikor én akarok, hogy én irányítsam a saját napirendem, erre, a sors fintora, mi lett belőlem? Rádiós műsorvezető! Ami még önmagában nem is lenne olyan rossz, hogyha nem egy reggeli műsorom lenne. Egy korán reggeli. Hatkor, vészesen korai hajnali hatkor kezdődik az adás: az én hangomra ébred Amerika. Ez csak egy térbeli metonímia (imádom az idegen szavakat), mert nem mindenki hallgat minket, és nyilván nem a Mornin’Café a beállított ébresztőjük.
Minden hétköznap reggel négy óra két perckor szólal meg a vekkerem, ami azt jelenti, hogy van másfél órám arra, hogy elkészüljek és beérjek a stúdióba. Bármennyire szörnyen is hangzik, akad azért benne valami jó is: nem forgalmasak a bostoni utcák. Máskor majd’ bele lehet dögleni a dugókba, de ilyenkor még minden normális ember alszik.
Miután sikerült talpra küzdenem magam, a konyha felé menet mindenhol felkapcsoltam a villanyokat a kis lakásomban. Csönd van, de nem érdekel, tévét és rádiót már csak azért sem kapcsolok be, dacból. Nehogy már a szakmai befolyásoltság még ebbe a nyugis másfél órába is befészkelje magát, ami csak a sajátom! Máskülönben utálom, ha csend van. Az mindig valami katasztrofális dolgot hordoz magában. De most elviselem. Elég lesz zajongani majd a melóban, idióta számokat hallgatni, meg még hülyébb témákról beszélni, aztán a délután további részében a nővéremmel, Rissával zenélni. Ő az egyetlenen ok, amiért képes vagyok felkelni minden egyes reggel. A délutánokat vele töltöm a Központban, minden délután, egytől négyig. Ez neki is sokat jelent, tudom, bár sosem mondja. Az az igazság, hogy nagyjából sosem mond semmit. Csak hallgat. Vagy zongorázik. És ez olyan rohadtul rémisztő! Utálom őt így látni. Nem tudok hozzászokni a látványhoz: a gyönyörű, fekete hajú, az én mindig mosolygó nővérem egy élőhalott lett. Egy vegetatív lény. Azt meg még inkább gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni rajta.
Megittam két kávét, aztán letusoltam és felöltöztem, igyekeztem olyan ruhadarabokat magamra ölteni, amelyek minden tekintetben elrejtik a nőiességemet. Garbó, sima, egyszerű nadrág és topánka, semmi különös. Minden ilyen intézkedést azért teszek, hogy a műsorvezető-társam, az az istenverte barom Xavier kiábránduljon belőlem. Kevés elkeserítőbb dolog van annál, minthogy mindig flörtöl velem, és kocsányon lógnak a szemei, ahányszor csak rám néz. Próbáltam a tudtára adni szépen, csúnyán és még csúnyábban, hogy semmi esélye, de nem értette meg, feszt próbálkozik. Bárki részéről jogos lenne a kérdés, hogy ha ennyire zavar, akkor miért dolgozom még mindig vele? Pusztán csak azért, mert mint műsorvezető-páros, überelhetetlenek vagyunk. Olyan reggeli adást tudunk csinálni, mint a rádiónknál senki más, minket hallgatnak a legtöbben, szóval elég sikeresek vagyunk. Annyira pedig azért én sem vagyok nagyágyú, hogy felmondjak, és csak úgy, meló nélkül megéljek. Lakbérre szerencsére nem kell költenem, a saját lakás előnye, viszont Rissa kezelése negyedévente elég sokba kerül. De miatta nem panaszkodom. Még az utolsó bugyim is odaadnám – nem tudom, kinek kéne, de mellékes –, ha tudom, hogy azzal rajta segíthetek.
Kiálltam a garázsból a kis Fiatommal, aztán egyenesen a stúdióhoz hajtottam, és útközben zenét hallgattam, mert nem bírtam tovább elviselni a csendet. Egy piros lámpánál láttam néhány részeg fiatalt összeölelkezve kitántorogni egy kocsmából, úgy tűnik, nekik még véget sem ért a nap, amikor az enyém már régen elkezdődött.
Ahogy beértem, Xavier már várt rám (egek), csábosnak szánt mosollyal az arcán nyújtott át egy pohár tejeskávét, mert tudja, hogy idebent már csak azt szoktam inni. Egyébként nem volt rossz pasi, amikor idekerültem, még tetszett is, de én hamar kiábrándultam belőle. Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok az a romantikus típus, mint ő. Amikor két hét után egyik reggel egy szál rózsával az ajkai között jelent meg, és hívott holdfényes randevúra, azt sem tudtam, merre fussak előle. Azóta a helyzet csak rosszabbodott.
Buongiorno, amore mio![1]
Sosem rajongtam különösebben az olasz palikért, mint mondtam, nem vagyok az a romantikus alkat. Még az örök szerelemben sem hiszek.
– Mint mindig, ma is csinos vagy. Hogy ébredtél?
És amíg ő nyomta a sódert, én azon agyaltam, hogy legközelebb mibe öltözzem fel, hogy ne mondhassa ezt. Be kell szereznem egy űrhajós szkafandert, vagy egy olyan piros tűzoltó-egyenruhát. Vagy még az is lehet, hogy akkor is ezt mondaná?
Miután megkaptuk a műsortervet, próbáltam annyira belebújni a lapokba, amennyire csak lehetséges. A valóságban miért nem lehet beléjük applikálni egy zsupszkulcsot? Annyira jó lenne!
Xavier csak éppen hogy átfutotta a listát, aztán felém fordult a görgős székével, és olyan áthatóan nézett, hogy azt hittem, átégeti a kötött garbómat is. Próbált már ilyen körülmények között bárki is komolyan odafigyelni valamire? Mert ha nem, akkor elárulom, hogy lehetetlen! Ez a nézés lassan már felér a szexuális zaklatással. Már arra gondoltam, hogy ránézek és intézek hozzá valami nagyon találó megjegyzést, amikor az egyik hangtechnikus, Kimber, kimentett a pácból. Nem volt szándékos, tényleg ki akarta kérni a véleményemet egy anyaggal kapcsolatban, amit a szerda esti, különleges rockesthez rakott össze. Az ilyen típusú zenelistákkal általában engem keresett fel, megbízott az ízlésemben. Jól jött ez a kis kitérő, ugyanis egészen öt óra ötvennyolcig elvoltunk vele, éppen a műsorkezdésre ültem vissza a helyemre.
Ma is éppen olyan volt, mint minden reggel. Bejelentkezés, jóreggeltmindenkedveshallgatónknak, milyengyönyörűnapraébredtünk, tizenhetedikevan, szerdaéstizennyolcfok, szeretünkmindenkit, józenéketfogunkjátszani, és a többi. Semmitmondó, felületes mondatok egy semmitmondó, felületes világban. Hát ilyen életet élünk most. Rissán kívül nem találtam semmilyen értelmet, hogy örülni tudjak, hogy szívből mosolyogjak, mert mint mondtam, az őszinte szerelemben sem hittem. Meg amúgy is! Ki lehetne az én örök szerelmem? Óvatosan Xavierre sandítottam, aki éppen egy telefonálóval beszélt, az ujjaival dobolt a pulton, és olyan kedvesen, már-már gyermekien mosolygott, hogy egy pillanatig azt hittem, igent mondok a holdfényes vacsorameghívására. Azonban a pillanat gyorsan elszállt.
Tízkor úgy ugrottam fel a székemből, miután elköszöntünk a hallgatóktól, mintha görcs rángatott volna. Képtelen voltam egy helyben maradni. Xavier félig felvont szemöldökkel nézett rám, majd viccesen megjegyezte, hogy milyen mehetnékem van már. Holott mindketten tudtuk, hogy ennyivel nincs vége a napnak, még egy órát itt kell maradnunk, és besegíteni a szerkesztőknek a holnapi műsorok előkészítésében. Alapjáraton szerettem a munkámat. Egyik nap sem volt ugyanolyan, nem unatkoztunk, és felemelő érzés tudott lenni, amikor elmentem a pékségbe, hogy vegyek három kiflit meg két fánkot, és a néni, aki már évek óta kiszolgál, felkapja a fejét a hangomra. Ezt is kifejezetten kedveltem a munkámban: mehettem bárhova, bármikor, nem ismert fel senki. Viszont ha megszólaltam, az emberek felfigyeltek rám, sokan szóba is elegyedtek velem, mert tudták, hogy „az én hangomra kelnek”, míg mások csak elmélkedve megjegyezték, hogy milyen ismerős valahonnan. Persze, sosem tudtam, hogy hol hallották, mert nem kérkedtem vele. Nem voltam az a fajta.
A kedvenc kávézómban ebédeltem, Boston szívében, ami egy kis sétálóutcában található, egy könyvesbolttal szemben. Amíg vártam, hogy a pincér kihozza a rendelésem, a szemközti boltot bámultam, a kirakatba pakolt óriásplakátokat: „Az éhezők viadala hamarosan a mozivásznon is hódít! Itt beszerezheted a trilógia köteteit!” Holnap pont szó lesz erről a témáról, a filmadaptációkról úgy általában, meg Az éhezők viadaláról is. Szabadidőmben sokat olvasok, de általában nem ilyen regényeket, ezek az ifjúsági történetek messze állnak tőlem.
Elhatároztam, hogy ebéd után benézek a boltba, és veszek Rissának valami olvasnivalót, emlékszem, régen ő is falta a könyveket. Néhanap még a kezébe vesz egy könyvet, de általában félbe is hagyja, ha nincs rá nagy hatással. Márpedig óriási élményt kell nála kiváltania a regénynek, hogy Rissa tovább haladjon vele. Egyszerűen nem köti le. Már semmi se köti le úgy, mint régen.
Végül, majd’ félórás válogatás után a Zabhegyező mellett döntöttem. Körülbelül tizennyolc évesen olvastam, és szörnyen utáltam Holdent, de a nővéremmel mindig is ellentétes ízlésünk volt, szóval az elmélet szerint neki imádnia kellene. Na, majd meglátjuk.
Egy óra előtt tíz perccel értem a rehabilitációs központba, de már jól ismertek, beengedtek a látogatási idő előtt. A nővérem a szobájában volt, méghozzá valóság show-t nézett, szintén egy olyan szokás, amit sosem tudtam megérteni.
Miután szűkszavúan megbeszéltük, hogy hogyan telt a napunk (mindketten zsigerből azt feleltük, hogy jól), és megkérdeztem, mi volt az ebéd (húsleves meg lasagne), hallgatásba burkolóztunk. Ha kérdeztem, röviden válaszolt, de ő soha nem érdeklődött magától. Ha érdekelte is valami, vagy letett arról, hogy megtudja a választ, vagy elnyomta magában a késztetést.
Nem tudok és nem is akarok saját magamnak hazudni: Rissa szörnyen nézett ki. A haja kócos volt és ápolatlan, igazán ráfért volna egy mosás és igazítás. A szeme karikás és élettelen, a teste csont és bőr. Az erei kéken világítottak a hófehér és vékony bőrén keresztül, még az is fájt, hogy néztem. Előhúztam a táskámból a könyvet, hogy valamivel megpróbáljam megrepeszteni ezt a betontömbnyi jeget, de csak egy halvány, mosolyszerű valamire futotta tőle. Megnézte a regényt, hosszan beszívta a papír illatát, aztán újra a tévé képernyőjét bámulta. Én meg őt. Hónapok óta itt tengette a napjait, a családunkból csak én látogathattam meg, ő akarta így. Anyánk minden hétvégén részletes beszámolót kért, és nekem rimánkodott, nekem, mintha én bármit is tehettem volna az ügyben, hogy mi lesz így Rissával. Hogyan fog mindebből felépülni? És ő, az anyám, teljesen bele van rokkanva ebbe, apámat meg nem érdekli. Jellemző volt az öreglányra: az ő terhét is az én vállamra akasztotta, mert neki így egyszerűbb volt. Soha nem mondta, hogy igenis, bassza meg, az én hibám volt, hogy az elsőszülött gyermekem súlyos drogfüggőségben szenvedett, és most vegetál egy rehabon. Soha.
Hirtelen kedvem lett volna zokogva borulni Rissa ágyára. Nem sírtam előtte, sőt senki előtt sem, a könnyeimet megtartottam magamnak. Ez a tengermély fájdalom csakis rám tartozik. Mintha a nővérem megérzett volna valamit a hangulatom elborulásából, lassan emelte rám fakókék szemét. A szája nem mozdult, egyetlen szót sem ejtett ki, viszont a szeméből sugárzott valami. Valami, ami már régóta nem.
Egy kérdés.
Egy kérdés, hozzám.
Érdeklődött. Irántam.
Ez a kérdés pedig az volt, hogy: jól vagy?
De nem voltam jól. Egyáltalán nem.
Mégis bólintottam, mire ő ismét a tévé felé fordult.


[1] Jó reggelt, szerelmem! (olasz)

17 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Szia, Anabella! :)

      Köszönöm szépen, igyekszem a folytatással. :) Ez a hozzászólással megszületett az És mégis figyelek rád... első blogkommentje, köszi! :D

      Puszi :)

      Törlés
  2. Szia, Nilla!
    Hát ez nagyonnagyon tetszik. Csak kár, hogy ilyen rövid (najó, nem rövid, csak túl hamar vége lett... :P).
    Várom a következő részt :)
    Amúgy az "Álmodtunk volna?" nagyon a szívemhez nőtt, még mindig sajnálom, hogy abbahagytad, de remélem ez kárpótolni fogja ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Julos! :)

      Igen, az Álmodtunk volna? nekem is a szívemhez nőtt, szerettem, imádtam, de "nem tudtam megmenteni". :( Sajnos van ez így néha.

      Örülök, hogy tetszett a történet, az meg külön jólesik, hogy olvastad volna tovább! :)

      Puszi!

      Törlés
  3. Nyugodtan mondjátok neki, mert tényleg rövid! :D
    Nilla, szerintem már oly sokszor kifejeztem a véleményem! :D
    Josh ♥ is that enough?
    Várom.....aaaa....következőt, KHM! :D
    pusszillak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hééé, Ev! :D

      Úgy örültem, amikor itt is megláttalak! :P

      És igen, kimondtad a bűvös szót, ami... <3

      Igyekszem aaa... khm, következővel! :D

      Puszika ♥

      Törlés
  4. Szia Nilla!

    Az "Álmodtunk volna?" című írásodba épphogy beleolvastam, ennek ellenére azért feliratkoztam olvasónak, mert érdekelt, viszont ez a történet sokkal jobban tetszik. A design ízléses, imádom ezeket a színeket. Nem szokásom hasonló történeteket olvasni, mert mindegyik ugyanolyan sablonosan rózsaszínű világban játszódik. Ez úgy tűnik más.

    Josh Hutcerson nevét jó párszor hallottam már, de nem tudtam róla sok mindent, amit sajnálok, mert rendes embernek tűnik. Az interjúi, amikbe gyorsan belenéztem felkeltették az érdeklődésemet, erőt vettem magamon és elkezdtem olvasni. Nem is bántam meg! Remek lett az első fejezet, rögtön megtetszett az írásmódod. A főszereplőd sokkalta szimpatikusabb, mint előző történetedben (nem mintha őt nem kedveltem volna). Érdekes, mert nem sok olyan írással találkoztam még, ahol a karakter rádiónál dolgozna, pedig nagyon jó!

    Már kíváncsi vagyok Josh, miképp kerül a képbe, ezért siess a folytatással! A munkatársról csak annyit, hogy én jóízűt nevettem rajta. Ne haragudj, ha kicsit túl sok lett ez a vélemény, de úgy éreztem, ezt le kell írnom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Sopianae!

      A design nekem is a szívemhez nőtt, van hogy sokszor csak nézem a fejlécet, mert Evy annyira beletalált a közepébe. :)

      Nos, igazad van, ez a történet nemcsak az élet "szebbik" oldalát hivatott bemutatni, pont úgy, ahogy a valóságban van. Azért persze nem lesz érvágás, meg hasonlók ;)
      Josh szerintem egy csodálatos ember lehet. Ugyan én is csak az interjúiban, nyilatkozataiban láttam, de sugárzik belőle valami jóság... Legalábbis én így érzek vele kapcsolatban. :)

      Ha tetszett az első fejezet, annak én hihetetlenül örülök! :D Ezt mindig jó hallani, főleg, ha még az is ott van mellette, hogy szimpatikusak a karakterek, meg az alaphelyzet. :)

      Köszönöm szépen a véleményed, dehogy baj, hogy leírtad őszintén, sőt! Én csak örültem neki.

      Törlés
  5. Szija!

    Az 'Álmodtunk volna?' után most nagy kedvvel fogtam bele ebbe a regényedbe, és őszintén szólva nem is csalódtam. Igazából ez több, mint egy egyszerű nem-csalódás. Szeretem, ahogy írsz. Szinte észre sem lehet venni, hogy a fejezet cselekménye csak toporog, amikor kitöltöd a történetet apró momentumokkal, megjegyzésekkel, ami életre kelti az egészet. Amikor a bostoni reggelekről beszéltél, szinte láttam magam előtt a kihalt város utcáin átszáguldó kocsit..
    És a többiek véleményével ellentétben: szerintem pont megfelelő hosszúságú volt a fejezet. Amúgy is sok dolgom van mostanában, és ez a terjedelem még pont belefér abba a korlátba, amit a tanulás közötti szünetekbe beiktathatok, és még csak lelki furdalásom sincs miatta.
    És hadd jegyezzem meg, én is imádom az idegen szavakat. :)

    Kíváncsian várom a következő fejezetet, üdv! angeldia.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, angeldia! :)

      Áhhh, köszönöm! <3 Ahogy elolvastam az első két mondatot, hát az... Olyan jó ezt hallani, tényleg!
      Nos, hopp, lebuktam: szeretek a "semmiről" szövegelni, azaz a belső dolgokkal, érzelmekkel, benyomásokkal foglalkozni a külső helyett. Örülök, ha ezek a dolgok érzékletesre sikeredtek. :)

      A fejezetek hosszúsága egy-két kivétellel végig ilyen lesz, mert pont ez az a mennyiség, amiben se nem röviden, se nem hosszan meg tudom fogalmazni, hogy mit akarok.

      Az idegen szavak! :D Be kellene szereznem egy ilyen könyvet, amiben tömegével vannak, biztos jókat lehetne válogatni belőle. :D

      A folytatás hamarosan érkezik, köszönöm szépen a hozzászólásod! :)

      Puszi :)

      Törlés
  6. Drága Nilla!
    Szent Istenem, hát ez... Az első pár sor után lebilincseltél, jól tudtam, hogy ez a történet már innen el nem ereszt. Nagyon hatásos volt a kezdés, engem tényleg megnyertél vele. Nem a fanfiction jelleg miatt maradtam, hiszen nem vagyok rajongó, ám nem hinném, hogy ez sarkítani fog a történeten.
    A fejezet nyelvezete főként az amerikai könyvekre emlékeztetett, hiszen nem egy köznapi kifejezés jelent meg / a vulgáris szavakat nem is említve/, de emellett izgalmat is tartogatott számomra a megfogalmazás. A lényeg, hogy természetes, ami könnyeddé teszi a szöveget. Ezt nagyon élveztem benne. A múlt- és jelenidő váltogatások még szokatlanok, de szerintem idővel beleszokok.
    Néha úgy éreztem, hogy versenyt futunk az idővel, de a végére rá kellett jönnöm, hogy ez a tempó tökéletes volt ehhez a cselekménysorhoz. Mindenről éppen annyit írtál, amennyi szükséges volt. Egy másodpercig sem untattál :)
    A zárás tökéletes volt, bár az első fejezettől elvárt áttörést nem kaptuk meg, ez egy egészen ígéretes kezdet. Mivel ilyen pozitív hatást gyakoroltál rám, ígérem, igyekszem majd időt szakítani a történetre (jóban-rosszban). Köszönöm, hogy olvashatom...
    kiss.ella.fisher

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Ella! (nem baj, ha így szólítalak? :)

      Köszönöm szépen a kedves szavakat! Örülök, hogy maradtál! :)
      Érdekes témára tapintottál rögtön az első soraidban: a fanfiction jellegre. Érdekes, mert egyáltalán nem úgy kezelem a regényt, mintha az lenne. Pontosan úgy írom, ahogy az önálló regényeimet is, csak hát mégis ki kellett írnom, mert elvégre "fan-írás." :D

      A múlt- és jelenidőben való váltogatások azért szerepelnek a szövegben, mert ha általános dolgokról írok, például: szőke a hajam, akkor azt jelenidőben teszem, nem úgy, hogy szőke volt a hajam. Ami még a jelenben is maradandó
      állapot, azt nem teszem múlt időbe, ettől függetlenül a cselekményvezetés, a narráció alapvetően az. :)

      Boldoggá tesz, hogy megnyert magának az első fejezet, és remélem, a későbbiekben sem fogsz csalódni! :)
      Köszönöm a véleményed!

      Puszi :)

      Törlés
  7. Szia, Nillus!

    Hú, nagyon vártam már, hogy mi is lesz ebből a történetből, mert hát olyan lelkesen fogtál hozzá, hogy engem is magaddal ragadtál :D Afelől biztosíthatlak, hogy Maceyt azonnal megkedveltem. Vicces, hétköznapi lány, mégis van benne valami különleges. Ez a dolog, hogy rádiózik, és az emberek a hangjáró ismerik fel őt... ez annyira tetszett. Ahogy leírtad, meg minden *-*
    Az a rész is nagyon tetszett, amikor Macey meglátta Az éhezők viadalás plakátot. Az ember sejtheti, hogy ott valami elkezdődik :D
    Szerintem tökéletes első fejezet volt. Mindenből adtál egy kicsit, és alig várom, hogy belebonyolódjunk a történetbe :) Csak így tovább!

    Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Liziii! :D

      Igen, nagyon lelkes voltam, fangirling ezerrel, meg a hasonlók. :D Remélem, még nincs nagyon eleged belőlem! :D :$

      Áh, Macey! Tegnap pont erről beszélgettünk Angellel, hogy mi is úgy szeretjük. Úgy tűnik, fertőző ránk :D háhá :D

      A rádió! Annyira imádom a rádiót *-* Tök jó lehet ott bent lenni és dumálgatni egész nap... Ah.

      A plakát, bizony... Nagyon jól megfogalmaztad a dolgot :P

      Köszönöm szépen a véleményedet, imádtam minden sorát! :D

      Puszillak <3

      Törlés
  8. Szia Nilla !

    Rég olvastam összefüggő történetet... leginkább időszűkében ebben a rohanó világban... de nem bántam meg, hogy az És mégis figyelek rád... történetébe belekezdtem. Nálam mindjárt ez az I. fejezet is bejön és felkelti érdeklődésemet a folytatásra :) Köszi az élményt és találkozunk az aktuális legújabb résznél... mert utol szeretnélek érni, hogy követhesselek :)

    Így tovább.

    VálaszTörlés
  9. Szia!
    Egy barátnőm mutatta a történetet és nagyon tetszik :) Nagyon szeretem Josh Hutchersont de még nem találtam róla fanfiction csak a tiedet. A sztori érdekes, a karakterek jól kitaláltak. Gratulálok, ne hagyd abba az írást! :)
    Üdv: Dóri

    VálaszTörlés
  10. Szia Nilla!
    Régen olvastam blogos regényt, de még mindig jó dolog, sőt még jobb, ha olyanra bukkan az ember, ami már készen van, és nem kell idegőrlő heteket várni a folytatásra :)
    Egyenlőre tetszik. Engem nem zavar, hogy saját bevallásod szerint lassan fog haladni, legyen csak természetes.
    az Éhezők viadalából még csak az első könyvet olvastam, Josh-t még nem ismerem, remélhetőleg a héten meg tudom nézni az első filmet is. Aztán ha gyűjtöttem bátorságot olvasom tovább a trilógiát. Nekem kicsit túl véres :(
    Tetszett ez a feji, jövök majd olvasok tovább!
    Annus

    VálaszTörlés